A német autópályák a sebességkorlátozás hiányáról híresek. A határon annyi van csak kitáblázva, hogy 130-at javasolnak. Örök vita, hogy ez jó ötlet-e. Nem tudom a választ, úgyhogy inkább nem is arról írok.

Az első szakaszon az tűnt fel, hogy egyáltalán nem mennek annyival, amennyivel bírnak, sőt, a 130-at se éri el a többség. El is bizonytalanodtam, hogy tényleg korlátozás nélküli-e a szakasz, de az volt annak ellenére, hogy némelyik kanyar húzósabbnak tűnt annál, mint hogy akármennyivel be lehetne venni. Ezek szerint ezt is az úrvezetőkre bízzák, hogy ítéljék meg maguk, menni fog-e a dolog.

Azt viszont korábban hallottam már, hogy egyes szakaszokon azért mégis van sebességkorlátozás, és azt érdemes is komolyan venni, hiszen ha már itt is kiírják, hogy ebbe a kanyarba tilos mondjuk 120-nál gyorsabban belemenni, az alighanem valódi jelentést hordoz.

Találkoztam is – leggyakrabban – 120-as korlátozással, de az értelmét egyetlen egyszer sikerült megfejtenem: amikor kiírták, hogy este tíz és reggel hat között a zajártalom csökkentése végett nem szabad nagyon taposni a pedált.

Ezen kívül minden más korlátozás hajánál fogva előrángatottnak tűnt. Háromsávos, nyílegyenes szakaszokon virított a 120-as tábla. Hipotézisem szerint erre azért van szükség, hogy a németek szabályok iránt érzett patológiás vonzódását élőn tartsák.

Az is feltűnt, hogy hiába tartott fel valaki egy másikat gyakorlatilag akármeddig, az nem próbált jobbról előzni, nem villogott, nem dudált, nem mutogatott, és egyáltalán: a kedélyállapot káros megváltozásának semmilyen jelét nem mutatta.