Czinkóczy Ignác egy szatócs házaspár egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Egészében véve átlagos újszülöttnek volt mondható, de szája olyan apró volt, hogy az már első ránézésre is szembeötlött.
Ignác épp hogy csak tudott szopni, és – miközben máskülönben normálisan cseperedett – csöppnyi szája konokul tartotta magát eredeti méretéhez. Szülei egy gyermekek számára készült játék-étkészletet vásároltak, és annak mokkáskanalával etették a kis Ignácot. Mivel attól tartottak, hogy egyetlen fiúk éhen vész, megállás nélkül, épp csak az alvásra szánt időt kihagyva, folyamatosan parányi falatokat tukmáltak a szájába.
Ignác – szájától eltekintve – növekedésnek indult, felsőteste hordóvá terebélyesedett, végtagjai tömpe, hurkás duzzanatokként álltak ki testéből, szemeit az őket körülburjánzó háj éles vonallá húzta. A csak azért sem növekvő száj kicsinysége olyannyira uralkodóvá vált, hogy máshová már nem is lehetett nézni, csak arra a kis o betűt formáló, nedves, pirosló nyílásra.
Ignác nem járt bölcsödébe, nem adták óvodába, mert attól tartottak, hogy a gyerekek majd gonoszul bánnak vele. Hogy félelmük indokolt volt, az az iskolában derült ki. Az osztálytársak már az első nap körbeállták, és ujjal mutogattak rá, gonosz tréfáik és megvetésük tárgyává alacsonyították.
A fiú így találkozott először az úgynevezett külvilággal. Tudta magáról, hogy más, mint a többiek, de hogy ennek ilyen sorsdöntő jelentősége lehet, abba soha nem gondolt még bele. Elszomorodott, és csakhamar neheztelni kezdett magára, és egy hónap sem telt el, már meg is gyűlölte magát.
Megvonta magától az ételt, nem evett egy falatot sem napokig, amíg már hallucinálni nem kezdett, majd dühében zokogott, és miszlikbe vágott kenyeret, kolbászt, zsírt kent rájuk, és csak falta, falta a parányi falatokat, amíg már alig bírta szusszal. Egyre jobban meghízott, szája egyre pontszerűbbnek tűnt hatalmasra puffadt arca alsó harmadában, a gyerekek pedig egyre mélyebbre taszították maguk közül.
Ignác bensőjét elöntötte a gyűlölet. Gyűlölt mindenkit. A sorsát, a szüleit, az osztálytársait, magát. Ezzel a gyűlölettel élt tovább. Így lett ipari tanuló, így szerzett szakmát, így kezdett el dolgozni. Hideg távolságot tartott mindentől és mindenkitől, csak a gyűlöletére gondolt valami bizarr bensőségességgel.
Ha sérelem érte, hozzáadta a korábbiakhoz, és még nagyobbra növesztette azt a valamit, amit a szíve és a gyomra táján érzett hol sajgó ürességként, hol robbanni kész vulkánként. Itt tartotta a benne élő gyűlöletet. A szíve és a gyomra között. Olykor izzó szénrakásnak képzelte el, amivel egyszer majd felperzseli a világot, ami ilyen kegyetlen volt hozzá, máskor pedig saját maga kicsinyített másaként gondolt rá, óriási szájjal, benne pengeéles cápafogakkal.
A gyűlölet állandó társává, szövetségesévé, barátjává vált, ott érezte magában erőt adón, eggyé vált vele. Egyedül belőle tudott magabiztosságot, és az életben maradáshoz elég hitet meríteni. Gyűlölete anyaggá, szövetté, hússá vált, és készen állt arra, hogy valami sorsfordítót vigyen végbe.
Ignác megerősödött hitéből erőt merítve elhatározta, hogy lefogy, kisportolja magát, és megmutatja a világnak, hogy különb, hogy erősebb, hogy többre érdemes bárkinél. Úszni, futni és súlyzózni kezdett, a kilók és a centik pedig rohamos tempóban fogytak róla, de ő nem volt elégedett, vérszemet kapott, megrészegült a lehetőségtől, többet akart és gyorsabban akarta.
Elment hát egy orvoshoz, hogy az tudományos alapon dolgozza ki számára a tervet, ami mentén haladva a leggyorsabban érheti el a legtartósabb és legkielégítőbb eredményt. Az orvos jó pár vizsgálatot végzett rajta, és mindenek előtt minden kétséget kizáróan rálelt az Ignácban fészkelő, testté vált gyűlöletre. Végstádiumban lévő gyomorráknak nevezte el.
