Kínos dolog történt a kávéházban. Nem is értem, hogyan, mert velem ilyesmi nem szokott előfordulni, de csúnyán leöntöttem egy férfit. Kezemben a kávémmal épp felálltam, hogy átmenjek egy másik asztalhoz pár pillanatra, ahol ismerőseimet fedeztem fel, amikor ez az ember egyszer csak szinte a semmiből elém penderedett. 

Hirtelen megtorpantam, de még oldalra is kellett lépnem kicsit, hogy el ne essek, és ekkor a bögre tartalma jóformán maradéktalanul a szerencsétlenre ömlött. Jutott a nyakára, a nyakkendőjére, a mellényére, az ingére, az övére, a pantallójára és a cipőjére is. Én még ekkora pechet nem láttam. Lehet, hogy a zoknija is olyan lett. 

Pár pillanatig szótlanul álltunk egymással szemben. Ő az ég felé nézett, és ajkai hangtalan szavakat formáltak, én pedig hol rá, hol magam elé pillantgattam zavartan. Megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe, és nagyon megsajnáltam. Így menni akárhova is, így tölteni a nap még hátralévő nagyobbik részét, aztán a tisztíttatás… Lehet, hogy le is forráztam. Nagyon szégyelltem magam. 

Ahogy felocsúdtam, elnézést kértem tőle, és felajánlottam, hogy a költségeit természetesen megtérítem. Nem tűnt dühösnek, inkább beletörődőnek, sőt megtörtnek látszott. Látva zavaromat azt mondta, hogy ne hibáztassam magam, vele ez – kis túlzással – nap mint nap megtörténik. Egész élete kisebb-nagyobb szerencsétlenségek láncolata. Madarak piszkítanak rá, tizenhat szék közül az egyetlen repedt lábúra ül, a rendőr mindig őt állítja meg, és mindig talál valami más hibát is, és így tovább a végtelenségig csak mondta, mondta, hogy már figyelni sem tudtam. 

Csak néztem ezt az embert, ahogy egyre megindultabban ecsetelte permanens tragédiáját, és lassan derengeni kezdett, hogy én csak belekeveredtem ebbe az egészbe, igazából nincs is közöm hozzá, csak eszköz voltam a sors kezében. Ha nem én, valaki más öntötte volna le. Vagy elütik, vagy mit tudom én, mi történik vele. 

És még én érzem kínosan magam. Én akarom kifizetni a tisztító számláját. Álljunk csak meg egy pillanatra! Neki ez az egész mindennapos dolog, nekem viszont kirívó eset. Ő megszokta, nekem viszont igazi kellemetlenség és költség. Már egészen máshogy láttam a dolgot. Ez az ember engem alattomosan bevont a közte és a sorsa között folyó játszmába, a rohadt életbe! 

Erélyesen intettem neki, hogy elég a szövegelésből. Közben feltűnt, hogy az én mandzsettám is kávés lett. Nem rám tartozik a pitiáner tragédiája – mondtam neki. Meghökkent. Megkértem, hogy olyan messze távolodjon el tőlem, amennyire csak tud, engem hagyjon ki az üzelmeiből. Erre kissé összeszűkült a szeme. Ahogy a szemébe néztem, már láttam azt az alattomos gonoszságot, azt a fullasztó kárörömöt, amit akkor sugároz az ember, ha bevégezve látja gonosz tervét. 

Feldühített ezzel a pökhendi nézéssel. Úgy feldühített, hogy meg tudtam volna ütni. Ekkor szinte flegmán, leereszkedőn mondta, hogy ha így gondolom, akkor felejtsem el a dolgot, a számlát se fizessem ki neki, nincs ő rám szorulva. Erre aztán igazából megütöttem, azaz meg akartam ütni, de ez a szenny ember elhajolt, és öklömmel csak a szemüvege sarkát értem, az meg felvágta a bőrt a kezemen. 

Hátrálni kezdett, négy lépés távolságról már leplezetlenül nevetett bele az arcomba, én meg indultam utána, hogy megragadom a mellényét, és kirázom belőle, amikor oldalról tompa ütést éreztem, aztán egy jaj, ne haragudjon, igazán sajnálom hangzott ugyanonnan, és csak ezután éreztem meg, ahogy a forró fekete az övem magasságában átjutott a zakómon és az ingemen, és felszisszentem, hogy még mennyi forróság maradt benne, mire a bőrömig ért.