Egy bárányfelhő – kihasználva a viszonylagos szélcsendet – minden erejét összeszedte, és addig húzta be magát itt, és tolta ki ott, míg végül egészen felvette egy kölyökkutya formáját.

A bárányfelhőknek nagyon kevés idejük van arra, hogy bármit is cselekedjenek, mert pillanatok alatt a nap vagy a szél áldozatává válnak, és tucatnyi darabra hullnak szét, vagy nagyobb felhőkbe olvadnak bele tehetetlenül sodródva a sorsukat alakító természeti erők játékszereként.

Lázas igyekezetük nem önmagáért való. Ha egy álmodozó felismeri őket, megszabadulnak illékony felhő létüktől, és húsvér valósággá válnak. Persze a felhők élete is csak olyan, mint az embereké. Van, amelyik nem is próbálkozik. Van, amelyiknek sikerül valamilyen formát öltenie, de nincs aki észrevegye mielőtt megszűnne létezni. És persze vannak azok, akiknek sikerül.

Történetünk bárányfelhője boldog volt, hogy mindent megpróbált, ami csak az erejéből tellett. Azt a pár pillanatot, amit tökéletes kiskutyaformában töltött, szinte örökkévalónak érezte. Aztán nem tudta tovább tartani magát, és lassan elkezdett átalakulni. Behunyta a szemét, és érezte, ahogy lábai foszlani, törzse egyre vékonyodva nyúlni kezd.

Aztán minden felgyorsult. Egy erős széllökés valósággal meglobogtatta a fülét, hogy aztán az egész felhőkutyát úgy, ahogy volt, hanyatt lökje. A felhő olyan szorosan csukta be a szemét, ahogy csak tudta, és megadta magát a sorsának. A következő pillanatban már nem érezte magán a nap melegét.

Pár pillanattal később újra hallotta a szél susogó hangját. Lassan kinyitotta a szemét. Ahogy a kövér fűben hanyatt fekve felnézett, egy kislány takarta el előle a napot. – De aranyos ez a kis puli! – csapta össze a kezét elragadtatva. – Ez nem puli, hanem tacskó. Nem látod? – javította ki a bátyja.