A bemutatkozáskor kiderült, hogy az egyik barátnőjének pont úgy hívják az unokaöcsét, mint engem, de amikor csak annyit mondtam, hogy nahát, pedig ez milyen ritka név, valahogy elbizonytalanodott, és később már nem állított ilyesmit. Sőt, letagadta. Aztán kiderült, hogy azt hitte, hogy rosszul hallotta a nevemet, de nem, jól hallotta. Ritka név, és az unokaöcsének ugyanaz. Mégiscsak.

Miután ez tisztázódott, azt mondta, hogy nincs meglepve ezen az egészen, hiszen nyilvánvaló, hogy az emberek – a mai világban – nem értik meg egymást. Nagyon szomorú lett ettől, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nem olyan rossz a helyzet, az emberek jól megértik egymást egy csomó hétköznapi helyzetben (hasonlókban, mint ez a mi kis beszélgetésünk), akár félszavakból is.

Értetlenül nézett rám. Már meg is bántam, hogy előhozakodtam ezzel, de még megpróbáltam megmagyarázni, hogy arra gondolok, hogy megkérdezni egy utcát, hogy van-e valamilyen áru a boltban, ezek egyszerű és jól működő kis gondolatcserék. De belém fojtotta a szót. – Ez csak a felszín! – felelte indulatosan – arról pedig nincs értelme beszélni. Mindenki csak a felszínen úszik, senki nem ás a dolgok mélyére.

Értem – mondtam kicsit türelmetlenül –, de én nem erről beszélek, hanem hogy akármilyen is, de mégiscsak van megértés az emberek között, de ha már erről beszélünk, még azt is állítom, hogy értelmes, mély megértés is van. Sokszor még idegenek között is. Ugyanilyen, amikor egy könyvet olvasol – folytattam lelkesen, mert éreztem, hogy most megtaláltam a megfelelő szemléltetőeszközt –, és magadra ismersz benne, vagy elkezded olvasni a mondatot, és érzed előre, hogy merre tart! Érted?

Hogy jön ide az olvasás? Jó, hogy nem filmekről kezdesz beszélni. Nem értem – mondta szinte sértődötten, mint akitől elvették a témáját. Én arról beszéltem, hogy az emberek nem értik meg egymást. Hogy elbeszélnek egymás mellett, mindenki mondja a magáét, de nem érti meg a másikat – artikulált az arcomba kioktatón.

Ránéztem, aztán egy kicsit körbe. Két-három arcot láttam, akik a mi beszélgetésünket hallgatták, és felváltva néztek rám, és őrá, hátha valamelyikünk végre elárulja, hogy miről van szó. – Igazad van. Mégiscsak neked van igazad. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen engem sem ért meg senki – mondtam egy sóhajtással, és visszamentem a többiekhez, hogy megpróbáljam elmagyarázni legalább azt, amire én gondoltam.