Lakott a házunkban egy idős házaspár. A feleség egy házsártos, mosolytalan, kiszáradt öregasszony volt. Mindig ő ment elől, kövérkés, szomorú arcú férje pedig a nyomában kullogott. A nő szidalmazta a férfit, az meg – válasz helyett – mormogott magában. Ha találkoztak valakivel, elhallgattak. Olyannyira, hogy nem is köszöntek, csak vonultak tovább. A nő összeszorított, a szidalmak áradatát visszatartó szájjal, a férfi meg hosszúra nyújtott, halk sóhajtással.
Aztán a nő egyszer csak rosszul lett, kórházba került, és meg is halt két nap alatt. A férfit nem láttuk vagy egy hónapig. Amikor viszont előkerült, kedélyes köszönéssel hívta fel magára a figyelmet. Peckesen járt, nyugodt mosoly bujkált a szája szegletében, egészen kivirágzott. Lefogyott, és megélénkült. Elkezdett a parkba járni sakkozni, arcát megbarnította a nap, vendégeket fogadott, kedves és kommunikatív lett a ház lakóival és az emberekkel általában.
Csodálatos három hónapot töltött így. Aztán egyszer csak rosszul lett, kórházba került, és meg is halt két nap alatt. A következő héten megjelent a lánya, hogy felmérje, birtokba vegye a lakást. Kiköpött anyja volt. Mögötte pár lépéssel egy megfáradt, szomorú arcú, kövérkés férfi kullogott.
