Barnabás élt-halt a növényeiért, és ez meg is látszott rajtuk. Az ismerősei a csodájára jártak, el sem akarták hinni, hogy ezek az élőlények ilyen boldog egészségben élhetnek. Vagy kétszázat gondozott: az egyes fajták számára a nekik speciálisan legmegfelelőbb fényviszonyokat biztosította, rendszeresen öntözte őket, cserélte a földjüket (mindegyik gyökerei személyre szóló összetételű talajba mélyedtek), letörölgette a leveleiket, és egyáltalán: mindent megtett értük.
A kétszázegyedik növény más volt. Szemre nem volt semmi különös rajta. Zöld volt ugyan, mint a többiek, és kétségkívül pompásan fejlődött, de szépnek mégsem nevezném, illata pedig inkább szag volt. De ennél sokkal érdekesebb, hogy Barnabás egy kissé átalakított páncélszekrényben tartotta a kamrában, minden kíváncsi szem elől elzárva.
A nap huszonnégy órájában zárva tartott, vaskos acélszekrény alsó részében a Föld három legjobb fekete földjéből sajátos arány szerint kevert talaj helyezkedett el. A belső falakat (beleértve a plafont is) tükör borította, az alul elenyészni szándékozó fénynyalábokat pedig csillámló kőzetszilánkok szórták vissza a fotoszintézist végző sejtek felé. A napi tizennyolc órányi fényt egy különleges lámpa szolgáltatta, melynek színhőmérséklete éppen annyira tért el a Napétól, amennyire az a növény számára teljesen eszményi összetétel elnyeréséhez volt szükséges. Automatikus öntözőberendezés gondoskodott a vízellátásról, és – egy erre szolgáló segédberendezés közbeiktatásával – ugyanennek a részegységnek volt a feladata a megfelelő páratartalom biztosítása is. Természetesen a hőmérséklet is állandó értéket vett fel, és a széndioxid befúvó is folyamatosan működött.
A Wertheimen az előbb említetteken kívül még egy fontos részlet volt: a kémlelőnyílás. Ez egy körülbelül tenyérnyi golyóálló páncélüvegből, és egy rá illeszkedő, elhúzható fedőlapból állt. Ezen egyrészt úgy lehetett benézni, hogy a tökély törékeny egyensúlya egy pillanatra se inogjon meg az otromba ajtónyitás miatt, másrészt Barnabás minden nap az itt kiszüremlő fénynél olvasta fel a növénynek kedvenc verseit, mielőtt a napi hatórányi sötét, csendes pihenő ideje elkövetkezett.
