Gondolom, ma is így van, de amikor én annak idején négyosztályos gimnáziumba kerültem, számos tantárgyból egyfajta lépjen a startmezőre megoldással kellett szembesülnöm: például irodalomból is visszatértünk az ókorhoz.

Ez rengeteget rontott az egyébként is kitörési pontokra éhes motiváltságomon, és ebben oroszlánrésze volt Szophoklész Antigonéjának.

A történet, illetve az alapkonfliktus alkalmas lett volna arra, hogy olyan triviális és/vagy sehova nem vezető erkölcsi vitákat folytassunk róla, amikben egyébként örömemet leltem tinédzserként, és ma is azt gondolom, hogy hasznosíthatók a gondolkodás és a vitakészség fejlesztésében. Csak így sokkal nehezebben, örömtelenül.

A dráma egyik legnagyobb fegyverténye az időmértékes, hatos jambikus verselés. Emberfeletti teljesítményt kíván a szerzőtől, a fordítótól és az olvasótól egyaránt. Ehhez képest a ritmusra ráérezni közel nem akkora boldogság, mint amekkora fáradtsággal az értelem oltárán feláldozott rímképleten való áttörés jár. Homlokomat ráncolva, lassan haladtam, mindig azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok figyelni az egyébként egyszerű cselekményre.

Apropó dráma. Soha nem értettem, hogy hogy kerül elém egy színpadra szánt mű írott változata. Olvassa el az, aki előadást tud varázsolni belőle, én majd inkább megnézném azt. Ha megírnak valamit, írják meg úgy, hogy a párbeszédekből, a helyzetek, és a környezet leírásából derüljön ki minden (vagy fedje homály), amire az olvasónak szüksége van (vagy nincs), és ne kelljen a sorok elején feltüntetni, hogy éppen ki szól, jön oda, vagy megy el. (Filmet is szívesebben nézek, mint ahogy forgatókönyvet olvasok. Ez utóbbit nem is teszem soha).

Úgy éreztem, hogy a kar szerepét is kiválóan lehetett volna helyettesíteni azzal, ha a mesélő valami ügyesebb módon kommentál, esetleg kívülről enged betekintést a szereplők azon gondolataiba, amelyek szavaikból közvetlenül nem, vagy nem egyértelműen derülnek ki.

Azon egyébként meglepődtem, amikor az eseményekhez és dilemmákhoz addig csak kívülről, megfigyelőként csatlakozó kar egyszer csak a cselekmény részévé válik, és konzultálni kezd Kreónnal. Ezt újabb ügyetlenségként éltem meg. Ma már megengedőbb vagyok, és úgy gondolom, kellő empátiával az abszurd műfajának csíráit is láthatjuk e megoldásban.