Egy kis sivatagi túra részeként utaztunk dromedárokon. Ez a helyváltoztatásnak rövid távon kellemetlen, hosszú távon rendkívül kellemetlen módja. Mivel járás közben az azonos oldalon lévő, letéve kiterebélyesedő lábaikat emelik nagyjából egyszerre, sajátos, felülnézetből "U" alakú mozgást, míg oldalnézetből fel-le biccentéseket végeznek. Ennek folyományaként oldalra és előre is le akar esni az ember: folyamatosan kapaszkodni kell. Lejtőn lefelé kifejezetten erősen.

Mivel a dromedárok eredeti tervei között nyilván nem szerepelt, hogy embereket fognak a hátukon utaztatni, a fent vázolt körülmények ellenére megalapozottan állíthatjuk, hogy mégis aranyos állatokról van szó. Szőrük ugyanis tömött, ha nem is selymes, de mindenképpen kellemes tapintású - még az oldalukon is, nemhogy a fejtetőn, vagy a fülek tövénél. A karavánt alkotó példányok jó része hagyta is magát megsimogatni.

Amikor nem fájt a valagam és/vagy nem zsibbadt a lábam, elismeréssel adóztam a hatékonyságuk előtt. A domborzati viszonyokra alapvetően fittyet hányva, de azért a lejtők kínálta lendületet mindig kihasználva bandukoltak egymástól azonos távolságra, azonos sebességgel. Az első percben is érezni lehetett, hogy ezt - emberi léptékkel mérve - akármilyen hosszú időn keresztül tudják produkálni.

Nemtörődömségük odáig terjedt, hogy a legcsúnyább emelkedőn felfelé is zavartalanul ürítettek. És ugyanígy tettek gyakorlatilag bármilyen helyzetben. Tökmindegy volt nekik, hogy éppen mennek, állnak, vagy fekszenek. Azaz a menetelés annyira kézenfekvő, hétköznapi tevékenység volt a számukra, hogy az anyagcserével kapcsolatos ügyek intézése nem hogy valami speciális testhelyzet felvételével, de (direkt figyeltem) az arckifejezés legparányibb változásával sem járt.