Ha kevésbé cicomás helyre utazik az ember, üzemmódot vált; én legalábbis így vagyok vele. Lélekben felkészülök rá, hogy a zuhanyzás nem feltétlenül örömteli felfrissülés, hanem a kosz célratörő eltávolítása a szükséges helyekről, a székelés nem sajtószemlével fűszerezett szieszta, hanem az anyagcsere folyamat záróakkordja, az alvás nem édes álom, hanem nyúlszerű félalfa állapot, vagy két-három ilyen után ájulásszerű ultimátum a szervezet részéről.

Eddigi utazásaim során arra jutottam, hogy a WC-ket három alapvető osztályba lehet sorolni kialakításuk és természetesen a mögöttük meghúzódó filozófia alapján: angol WC, tappancsos WC, és a kettő nászából született köztes megoldás. Ennek az írásnak nem célja, hogy az elsőként felsorolt működését bemutassa, ezért rögtön rátérek a másodikra. Ez egy a föld szintjén beépített fajansz eszköz, ami áll egy hátrafelé enyhén lejtő vájatból, a végében egy lyukkal, két oldalt pedig a lábak elhelyezésére szolgáló lábnyomokkal. A lábakat a nyomokra kell pozicionálni, majd mélyen beguggolni és túlesni a gyakorlaton. A vizelést sajnos irányítani kell: éles szögben, és semmiképpen sem haspréssel kell kiengedni, mert az alacsony pozíció miatt könnyen vizelettel szennyezhetjük lábunkat, lábbelinket és környezetünket. Az indiai környezeten ez egyébként nem feltétlenül látszik. Meg kell jegyezni, hogy az ilyen WC-nek is vannak előnyei. Nem kell deszkához érni, ahol egészen különleges bőrbetegségeket tudnánk összeszedni, illetve akár slaggal is takarítható. Ezen kívül az ember alapvetően guggolva végezné a dolgát, ha nem létezne az angol WC, talán még anatómiailag és fiziológiailag is korrektebb megoldás, mint újságot olvasva, ücsörögve székelni.

Aki az egyiket megszokta, először rendkívül furcsának találja a másikat. Mi finnyásan firtatjuk, hogy hova kerül az aktus közben pl. a nadrág, és ha nem jó helyre, akkor mi kerül bele. Aki pedig a guggolós módszert sajátította el elsőként, annak furcsa felülni egy fajanszra: nem akarja vezetni, nem akar várakozni, egyszerűen szarna egyet és menne tovább. Szerencsére van megoldás. Hozzáállás kérdése, hogy azt gondoljuk-e róla, hogy mindkét félnek jó, vagy azt, hogy nem jó egyiknek sem. A megtestesült kompromisszum javarészt olyan, mint egy angol WC, de a csésze az oldalán tappancsokká szélesedik, hogy ülni is lehessen rajta és rá is lehessen kuporodni. Végülis egyedül a tériszonyosok miatt van talán egy kicsit több elégedetlen, mint elégedett. Igaz, az angolpártiak pedig a lehajtható deszka ellenére is húzódozhatnak attól, hogy oda üljenek, ahol más az utcai csukájában tapiskolt.

Mivel a WC papír nem örvend osztatlan népszerűségnek, vagy akár 100%-os ismertségnek, az indiaiak törlés helyett mosással zárják a szeánszot. Éppen ezért szállásaink mindegyikében egy helyiségben volt a toalett és a zuhanyzó. Ez utóbbi áll egy fixen a falra rögzített zuhanyrózsából, amiből olyan nyomással jön a változtathatatlan hőmérsékletű, egyébként nagyjából pont jó víz, hogy alatta röpködve egy pillangónak sem esne bántódása. Hónaljat például úgy lehet mosni, hogy felemelt kezünktől az al-, majd felkarunkon át csorgatjuk a vizet egészen a célterülethez illesztett másik kezünkig, melyből csészét formálunk. Ha kellő mennyiségű víz összejön, már löttyinthetünk is egyet. A büszke kezdők hasonló módszerrel próbálják megmosni a korábbi bekezdésben érintett testtájaikat is, de a beletörődött profik elzárják a vizet a zuhanyból, és egy comblövéses orangutan kecsességével az alacsonyabban elhelyezett fali csap alá tolatnak, és mindent elkövetnek, hogy testük legmagasabban lévő pontja az ánuszuk legyen. A külső nemiszervek, de főleg a hajlatok megtisztításához, ha nem akarunk térdelni, laza csípőizületre van szükség. Ha szemből közelítünk. Részeredményt hátulról is el lehet érni, de abban már tényleg semmi büszkeségre okot adó elegancia nincs.