Sok finomat ettünk Indiában - igazán lepukkant helyeken is. Mindenhol pincérek segítették a választást, illetve értelemszerűen ők hozták ki a megrendelt italokat, ételeket. Kis túlzással felállítható az a fordított arányosság, hogy ránézésre minél kétségbeejtőbb volt az étterem, annál finomabb volt az étel, és annál kedvesebb a személyzet. Ahol a legkevésbé számítottak ránk, lesték minden szavunkat, meghatódtak, ha megdícsértük a thalit, örömmel nézték, ahogy eszünk.

Az egyik helyen, ahol talán a legfinomabbat ettük, és egészen biztosan a legkedvesebb kiszolgálásban volt részünk, a szomszéd asztalon, az egyik vendégnél valami kis csipegetni valót láttunk meg. Megkértük az épp előttünk elsétáló srácot, hogy hozzon nekünk olyat. Mivel mi nem tudtuk, hogy mi az, ő meg nem tudott angolul... Illetve ezegyszer ugye hiába is tudott volna. Mutogattunk tehát, de nem elég fókuszáltan, mert mindent megmozgatott az asztalon, amit látott: a vizet, a szalvétát, a szója szószt, stb. Mi mindig jeleztük, hogy nem arra gondoltunk. Végül sikerült lokalizálni a céltárgyat. Arcán az eddigi lázas igyekezet nyomait az áradó boldogságé váltotta fel, és felénk nyújtotta a kis tálat. A tulajdonosa nem tiltakozott ugyan, sőt, előzőleg, a srácot segítve, ő is kínálgatta az asztaláról a kancsót, meg a többit, mi mégis lejeleltük, hogy nem pont az övét akarjuk, hanem egy ehhez hasonlót, amit nekünk hoznak, és nem mástól veszik el. A csipegetni való hirtelen sütött, apró rákok közössége volt. Európai szemmel nem néztek ki jól. Inkább rovarokra emlékeztettek, és nem a tenger gyümölcseire asszociáltunk. Megkóstolva a rántott ráktól elvárható ízt éreztük. Jó volt.

A pincérekkel akkor sem volt egyszerűbb kommunikálni, ha az angol nyelvtudás jeleit mutatták. De az alapprobléma mégsem nyelvi jellegű volt. Az első lépés általában az volt, hogy odaadták az étlapot, amit mi gondosan, csoportosan áttanulmányoztunk. Azért csoportosan, hogy nehogy ugyanazt rendeljük. Így növeltük a kipróbált ételek számát, és csökkentettük a rossz választás egy főre eső kockázatát - ugyanis mindegyikőnk evett mindenki más kajájából is. Ezután a homályos részletek tisztázása következett - általában kudarccal zárva, azaz nem tudtuk meg, hogy mit takar a név, így megrendeltük vakon. Ahogy kimondtuk, hogy mire esett a választásunk, gyakran kiderült, hogy az pont nincs. Aztán a következőről. És még háromról. Volt olyan, hogy kiderült, hogy a harmincöt elemű étlapból hét érvényes találatot lehetett bevinni, de mégsem volt olyan pillanata a folyamatnak, amikor a pincér praktikusnak látta volna elárulni, hogy melyik az a hét, amiről érdemes álmodoznunk.

Hogy a végül érvényesen kiválasztott étel felszolgálása helyett, vagy legalábbis azt megelőzően mi történt, az megérdemel egy külön bekezdésbe (ezt olvashatjátok most) foglalt konkrét esetleírást. A pincér visszajött, hogy

- Sajnos nincs kis rák (angolul prawn - nem tudom, mik ezek magyarul) a rizshez, most akkor mi legyen?

- A nagyobb fajta rák (angolul crabs - hát ennek sem tudom a nevét magyarul) van?

- Van.

- Akkor olyannal kérem.

- Nagyobb fajta rákkal?

- Igen, azzal.

- Mit?

- ??? Rizst, ahogy megbeszéltük, csak azt mondom, hogy jó lesz a másik fajta rákkal is.

- Van ilyen nagyobb fajta rákunk, tésztával, rizzsel, lencsés, illetve currys szószban, chapatival, vagy...

- !!! Nem, köszönöm. Akkor kérek egy sült rizst, a nagyobb fajta rákkal.

- Rendben, tehát egy sült rizs, a nagyobb fajta rákkal.

- Pontosan!

Az ilyen otrombábbnak számító hullámhossz-eltolódásokon kívül, általában az apró finomságokban tudtunk még nehezen megegyezni. Ha valami extrát kértünk, hogy ne túl csípősen, vagy ebből a szószból többet hozzon, vagy sok cukorral, vagy tej nélkül... Nem szokott sikerülni. Azért nem adtuk fel, és mindig elmondtuk, aztán elmondtuk újra, hogy pontosan mit szeretnénk, de persze olyan is volt, hogy beletörődtünk a vágy 70%-os kielégítésébe. Keralán, az utunk vége felé, Dávid a már begyakorolt, szuggesztív tekintettel a pincér agyába hatolva kérte, hogy ezúttal a forró gyömbéres limonádét nagyon sok mézzel hozza. A pincér kisvártatva meg is jelent a gőzölgő pohárral, aminek az alján jelentéktelen mennyiségű méz szomorkodott. Tudtuk, hogy ez lesz, mindig ez van! Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és mondani akartuk, hogy dehát könyörgöm, sok, érted? sok! mézzel kértük! De egy huncut mosolyba és egy kacsintásba ütközött a tekintetünk. - Mindjárt hozom a mézet - mondta, és tényleg adott egy kisebb tálkányit, még mindig mulatva a tréfáján. Aztán együtt röhögtünk.