A hosszabb busz utakon, illetve a repülőn is láttunk indiai filmeket, illetve egyszer moziba is elmentünk, hogy megnézzük a plakátok alapján egyértelműen a szezon nagy dobásának számító alkotást, a Dont.
Túlzás lenne azt állítani, hogy érdemi rátekintést nyertünk az indiai filmművészetre, de pár határozott benyomásunk mindenképpen támadt. Két központi témát láttunk körvonalazódni: a romantikát és az erőszakot. Az előbbi egyébként átsző mindent Indiában, azaz a klipek és a hirdetések szívesen választják ezt a témát. Az általunk megszokotthoz képest a legfontosabb eltérés, hogy az eljegyzés és a házasság központi, és vitán felül pozitív szerepet kap. A szokványos történet sablon szerint - legalább a film egyik szálán - szerelmesek jegyzik el egymást, majd az eskövőig túlesnek pár kalandon, megpróbáltatáson, és vügül boldogan egyesülnek a házasság szentségében. Mindenki boldog - a legyőzötteket kivéve. De eddigre ők már úgyis többnyire halottak. Hacsak nem a halálnál is nagyobb büntetés számukra legyőzőjük boldogságát látni. Ebben az esetben az esküvő után ölik meg őket.
Elérkeztünk az erőszakhoz. Ha egy indiai filmben neheztelnek valakire, annak nagy valószínűséggel kiloccsantják az agyát, egy méter hetven centi hosszú pallost döfnek át a gyomrán és a máján, lovakkal szakítják szét, vagy hasonló, nem fehérgalléros módszerrel tanítják móresre. Érdekes, hogy az indiaiak alapvetően békésnek tűnnek, bár pár, nem túl komoly utcai dulakodásnak szemtanúi voltunk. Az egyik esetben pl. egy kétszer két sávos felüljáró forgalma állt nyugodtan, amíg a korlátnál verekedő motorosok rendezték vitás ügyüket. De mindent összevetve, a népsűrűség alapján várható agresszivitási szintet messze alulmúlják. Pedig, a jelek szerint, az ottani médiából nem áramlik kevesebb erőszak, mint az itteniből.
A szereplők jellemére az irodalmi értelemben vett romantikusság a legjellemzőbb. A férfiak vagy tisztaszívű hősök, akiket egy kevésbé jóképű, mókásan esetlen, de szükséghelyzetben szintén hőssé, sőt akár mártírrá váló társuk kísér útjukon, vagy velejéig gonosz, becstelen és könyörtelen, sorozatgyilkos csibészek. A női szereplők meglepő módon nagyon emancipált, az igazukért karakánul, akár kiabálással, vagy tetlegességgel is kiálló amazonok. Az utcán nem ilyennek tűntek. Újabb érdekes különbség a valóság és a fikció között.
A filmeket minden esetben a főszereplők főszereplésével bevágott könnyűzenei betétekkel látják el. Ezeket a betéteket nem tudom semmihez hasonlítani. Tradicionális alapokon nyugvó, poposított, zenés-táncos jelenetek, amik hangulatukban és képi világukban gyakran élesen elválnak a film egészétől. De olyan is van, hogy passzolnak a történetbe és a szereplők karakteréhez.
A fent említett tényezők elég érdekesek ahhoz, hogy bevésődjenek az ember emlékezetébe, de ahhoz nem, hogy egy komplett filmet ép értelemmel ki lehetne bírni. Szerencsére a Dont egy szünettel vágták ketté. Ellenszavazat nélkül hagytuk ki a második felvonást. A moziban bevett szokás volt a hangos tetszésnyilvánítás; rövid tapsokkal jutalmazták a különösen vicces, vagy frappáns jeleneteket. A mobiltelefonokat véletlenül sem kapcsolják ki előadás közben, sőt, fel is veszik, és hangosan meg is beszélik a szükséges dolgokat a vonal másik végén lévővel. Mindezért egyeltlen szúrós pillantást, vagy csendreintést sem kell elszenvedniük.
A számomra legérdekesebb különbség a nyugati filmekhez képest az volt, ahogy a színészek az arcukat használták a jellemek és hangulatok túlzó, pontosabban a teljes karaktert önmagában is hordozó megjelenítésére. Nagyon komoly színészi feladat lehet, ehhez nem fér kétség. Olyan, nálunk praktizáló, ismert és kedvelt színészek, akik a mimikaversenyeken rendre a fehér cápa és a gyöngytyúk között végeznek, Indiában nem kerülhetnek a kamera 53 méteres körzetébe.
