A középiskolában 2 évig jártam fél délelőttöket felölelő, nem túl megterhelő foglalkozásokat jelentő, számítástechnika fakultációra. Az első évben alapvetően érdekes dolgokat tanulgattunk a számítástechnikáról, és az a kellemes érzésünk lehetett - amit én pl. matekból, vagy fizikából soha nem élhettem át -, hogy egy kicsit naprakészebbek vagyunk a tanárnál. Fontolva haladó volt, aki a biztonság kedvéért olyan megoldásokat minősített megoldhatatlannak, amelyek megtestesült megoldása akár éppen a kérdés feltevésének pillanatában is a szemünk előtt volt (pl. szöveges és grafikus elemek egyidejű megjelenítése).

A második évet már nem élveztem. Új oktató jött, aki a tehetséggondozás elsőrendűségét vallotta. Abból indult ki, hogy mindenki profi a témájában, és csak ahhoz van szüksége egy kis segítségre, hogy a csodával határost hajszálnyival felülmúló teljesítményt tegyen le az asztalra. Nekem éppenséggel volt egy témám, amit kis fondorlattal élőn tudtam tartani egész éven át, hogy aztán az utolsó pillanatban megoldjam a fő problémát, és kapjak egy érdemjegyet. Újdonságokkal azonban nem szolgált a tanév.

Volt köztünk egy olyan srác is, aki abban az évben kapcsolódott be a munkába. Tőle mindig azt kérdezte a tanár, hogy hol tart. Erre ő mindig azt válaszolta, hogy ő arra gondolt, hogy esetleg tanítanak neki ezt-azt, és akkor ő abban már istenbizony haladna, csak így a nulláról elkezdeni, ez az, ami neki mindig nehezen megy egy kicsit. Az oktató ezen mindig azonos, magas szinten lepődött meg, és azt mondta, hogy "hát ebből sajnos nem élünk meg". Ehhez a kellemetlen kijelentéshez mindig a fejét csóválta, és végtelenül szomorú volt, hogy ilyen lehetetlen ez a gyerek, és dühös, hogy szomorúnak kellett lennie.