A rénszarvas magabiztossága

Őszinteség

2019. április 13. - suhodminyák

Ervin szerette késleltetni a kellemes élmények bekövetkezését. A tányérján mindig az utolsó falat volt a legfinomabb, a regények vége előtt mindig megállt, és a végkifejletet egy későbbi időpontra halasztotta, és hagyta, hogy a sóvárgó kíváncsiság lassan minden porcikáját bizsergésbe hozza.

A randi appal is hasonlóképp volt. Bevitte az alapadatokat, majd napokig ízlelgette az érzést, hogy elindult a boldogság felé. Később leadta a DNS mintát. Ezután már egy kis álmodozást is megengedett magának. Aztán ahogy az adatokat töltötte ki, és a mesterséges intelligenciával beszélgetve elevenített fel gyerekkori történeteket, osztott meg kínos titkokat (az őszinteség a legalapvetőbb faktor a sikeres pártaláláshoz) és tört pálcát morális kérdésekben, már végképp nem tudott ellenállni.

Azon kapta magát, hogy egy komplett, boldogan végigélt életet képzel el magának olyan gyönyörben, ami talán már el sem viselhető józan ésszel. Erőt vett magán, és megint otthagyta az appot (kilépni nem lehet, illetve lehet, de az sem valódi kilépés). Várni akart pár napot, növeszteni akarta zakatoló szívében a mámort, ami a nemsokára bekövetkező örök boldogságot vezeti fel, de nem bírta ki.

Végül is ez az állandó öröm-halasztás is csak egy hülyeség, egy hepp – kezdett el gondolkodni. Tulajdonképpen nincs értelme azon gondolkodni, hogy ez jó vagy nem: az attól függ, hogy én hogy élem meg. De ha most arra vágyom, hogy rögtön tudjam, kit hoz fel a mesterséges intelligencia, akkor ebben a pillanatban ez vagyok én, én vagyok az, aki erre vágyik. Különben kár agyalni. Az egész appban az a pláne, hogy mindent, de tényleg mindent tud rólunk, többet, mint mi magunk. Ez konkrét, adatok és mintázatok millióival megalapozott tudomány, itt nincs helye kétségnek. Te jó isten, mekkora terhet vesz le az ember válláról – sóhajtott fel Ervin hangosan, és ahogy ezt kimondta, valóban fizikailag is könnyebbnek érezte magát. Úgy döntött, hogy nem vár tovább.

Jelzett a mesterséges intelligenciának, hogy mondja, mire jutott, kit választott neki. – Rossz hírem van, Ervin – kezdte a női hang. Ervinnek hirtelen az jutott eszébe, hogy lehet, hogy egy rossz hírt, amire egyébként egyáltalán nem számított, ebben a kényes témakörben jobb lenne egy idősebb férfi hangján hallani, de már nem akart belenyúlni a beállításokba. A hang folytatta. – Csak az tud boldog lenni, aki ismeri saját magát, a valódi késztetéseit, vágyait, félelmeit, erősségeit, stb. Ehhez őszinteség kell. Néha kegyetlen őszinteség. A jó hír, hogy szándékaid szerint ebben jó vagy. A rossz, hogy hiába: Az önismereted rendkívül sekélyes. A gondolataid és érzéseid sajnos nem a sajátjaid, hanem a szüleid parancsainak, reklámok üzeneteinek és társadalmi normáknak meg divatoknak a katyvasza. Azt hitted, hogy megismered magad, de csak egy polcról válogattál szépen becsomagolt, valódi jelentés nélküli, véletlenszerű baromságokat. A mi esetünkben ez azért baj, mert erre nem lehet párválasztást alapozni. Tudunk neked olyat mutatni, akinek szintén fogalma sincs róla, hogy kicsoda is tulajdonképpen. Olyat is tudunk neked mutatni, akivel majd jól kiegészítitek egymást, mármint olyan értelemben, hogy te gürcölhetsz, ő meg majd rájön két év múlva, hogy még élni, meg tapasztalni akar (ha érted, mire gondolok).

Ervinből mintha elpárolgott volna minden vér. Halványszürkén, kihűlt végtagokkal ült a kanapén, és egyelőre nem jutott el a tudatáig a mesterséges intelligencia üzenete annak teljes mélységében, de tudta, hogy el fog jutni, és az iszonyúan fog fájni. Rendkívül heves szégyenérzet és düh tört rá. A mesterséges intelligencia folytatta. – Szóval nem túl jó a helyzet, elég nehéz fogást találni rajta. Adná magát, hogy elmondjam neked, hogy ki is vagy valójában, hiszen erre alapozzuk az egész párválasztást. Csakhogy ez sajnos olyan dolog, hogy ha én mondom el, rögtön semmivé foszlik, csak annyi marad belőle, mint egy jeges tea reklámból. Nem fogsz örülni így negyvenegy évesen, de ezt neked kell végigcsinálnod, nem tud benne segíteni érdemben senki, és jól meg is vagy csúszva időben, évtizedeket aludtál át, hogy úgy mondjam, és hagytad, hogy mások mondják meg, hogy mit gondolj és érezz. És az egész életedet így akartad végigalibizni, de hát mindent sajnos nem lehet.

Elég! – ordított Ervin. Nem akart többet hallani. Úgy érezte, megfullad, menekülnie kell. Kirohant a kertbe, hogy egy kis friss levegőhöz jusson, de az sem segített, mintha összezsugorodott volna a tüdeje, egyszerűen képtelen volt teleszívni. Nem, nem, nem… – mondogatta magában, és visszatántorgott a szobába, régimódi módon az egér után nyúlt és menüre kattintott. Először is átállította a hangot ötvenes férfire. Aztán elképzelte, hogy hangzott volna ugyanez egy ötvenes férfitől, és letiltotta a beszédet. Ezután ütközésig feltolta az „udvariasság” csúszkát, és teljesen levette a „közvetlenséget”, majd megpróbálta az „őszinteséget” is lejjebb venni, csak egy parányit, épp, hogy csak kiegészítse az „udvariasságot”, de az nem volt állítható.

Közel

A katona gépiesen rakta egyik lábát a másik után. Hallgatta, ahogy a hó ropog a talpa alatt, megtörve a siket csendet körös-körül. Érezte ahogy minden lépés rezgésként fut a feje búbjáig, de a lábujjai mintha nem is léteztek volna. A combjában még érezte a hideget, a lábszárában a sajgást, de a bokája már csak egy tompa valami volt az érzékelés és az emlék határán.

Próbált arra gondolni, hogy ebből nem feltétlenül lesz baj, hogy az egész nem régóta tart, de valójában úgy tűnt, hogy igenis egy örökkévalóság óta tart – legalábbis nem emlékszik, mióta. Valami soha korábban, még a háború legsötétebb pillanataiban sem tapasztalt mély, bénító kétségbeesés uralkodott el rajta. Szinte érezte, ahogy szétárad a testében, valahonnan a torka környékéről. Sírás környékezte.

Azért csak gyalogolt tovább, le a völgy felé. Egy elágazáshoz közeledett. Ha itt utak futnak össze, akkor azok talán ugyanoda vezetnek. Közel lehet egy településhez. Arra gondolt, hogy nem is érdekli már, hogy hova érkezik. Ebben a pillanatban jobbról, a szikla takarásából egy ellenséges katona lépett ki. Döbbent ijedségük egymás tükörképe volt, és ezt észre is vették, de a háború logikája és a túlélési ösztön erősebb volt mindennél: előkapták a fegyverüket, és… a fagyott lábú katona volt gyorsabb.

A másikat hanyatt döntötte a mellkasát ért lövés, fegyvere méterekre repült a kezéből. A fagyott lábú közelebb lépett, és a földön fekvő fejére irányította puskája csövét, hogy leadja a kontroll lövést. Erre az ellenséges katona arca ijedtségbe fordult, kezét maga elé tartva jelezte, hogy „ne lőj!”.

A katona még közelebb lépett, a meglőtt férfi arca pedig újra megváltozott. Eltűnt róla az ijedtség, helyét igyekvés feszültsége vette át, mint akinek fontos üzenetet kell átadnia, mielőtt meghal. Egyik kezét továbbra is maga elé tartva, a másikkal gombolni kezdte zubbonyát, amit addigra már alaposan átitatott a kiömlő vér.

A katona csak negyedik gombnál vette észre, hogy ott addig is valami furcsa dudor volt. Egyet hátra lépett, a szájában érezte az adrenalin ízét, és valami gondolatnál is sűrűbb esszenciaként átfutott az agyán, hogy nincs olyan, hogy minden mindegy, az élet mindig utat tör magának, akkor is, ha az élet hordozóját már nem is érdekli. Az ujja begyén megindult az automatikus mozdulat, érezte, ahogy a bőr összenyomódik, és az erő átadódik a hideg ravasznak.

Ebben a pillanatban meglátta a valamit a zubbony résében. A ravasz meghúzásával szinte egy időben egy homályos, talán pusztán idegi folyamat folytán félrerántotta a puskát, a golyó a földön fekvő katona hónalja mellett fúródott a fagyott földbe. A kabát réséből egy öreg, őszes, reszkető, kistestű, sprőd szőrű kutya alakja bontakozott ki. Félig hátára fordulva, hasát feltárva adta meg magát. Szimatolni nem mert, nézni nem tudott: szemét opálos zöld hályog fedte.

A fagyott lábú leengedte a fegyvert, minden erő kifutott a karjaiból, a puska kiesett a kezéből, ő pedig, mintha az egész háború terhe egyszerre szakadt volna a vállára, térdre rogyott. Ugyanebben a pillanatban a fekvő katona arca kisimult, talán egy nagyon enyhe mosoly is megjelent rajta, és ott is maradt örökre.

A fagyott lábú az öreg kutya fölé hajolt, tenyerét kis reszkető testére tette. Mintha érezte volna, hogy a remegés lassan alábbhagy. Percekig maradt ebben a pozícióban, potyogó könnyei foltot áztattak a kutya szőrére. Végül magához ölelte, kigombolta a zubbonyát a hasa tájékán, és óvatosan betuszkolta a kutyát. Megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Egyik kezével a leejtett fegyvere után nyúlt, arra támaszkodva sikerült felállnia. Tudta, hogy még egyszer nem állhat meg.

A puskát botnak használva indult újra útnak. Párszáz méterrel lejjebb az út enyhén jobbra fordult, a közeli domb takarásából egy falu körvonala rajzolódott ki, és az onnan jövő hangok is utat találtak maguknak a katona füléig. Zene, éneklés, ünneplés hangjait hozta a fagyos szél. A katona még nem tudta, hogy a falusiak a háború végét ünneplik.

Beszállás

A kiürült várótérbe egy komótosan sétáló férfi érkezett. A nő a pult mögött széles, kedves mozdulattal intett neki: – Jöjjön kérem, a beszállás már javában folyik, ami azt illeti, mindjárt vége is. – Ebben a pillanatban egy másik férfi, vicsorgásából következtetve, valami fájdalommal dacolva rohant a pult felé. Egyik kezével nehéz, imbolygó bőröndöt vonszolt maga után, a másikkal egy pillanatra elengedte a kalapot, amit a fejéhez szorított, csak hogy inteni tudjon, várják meg. A nyugodt féri ezt látva hirtelen felháborodva vetette oda a nőnek: – Ne sürgessen! Még javában jönnek más utasok is. Nem fogok a hideg buszon várni a meleg váró helyett. Hagyjon békén. – És azzal el is fordult.

A nő érezte, ahogy elönti a forróság. Az összes nehéz eset, minden kekeckedő utas összes terhe egyszerre szakadt rá újra. Gépies udvariassággal leolvasta a rohanó utas beszállókártyáját, és mosolyogva jó utat kívánt neki. Ez elég volt ahhoz, hogy kicsit kizökkenjen a rátörő dühből és általános elkeseredettségből, és megpróbálja felidézni, hogy mit is tanultak az ilyen helyzetekről a tréningen.

Nem szabad érzelmileg bevonódni. Ez nem személyes ügy, ez az ember pont ugyanilyen lenne bárki mással is, nem vele van baja, hanem vagy magával, vagy a körülötte lévő világgal. Akárhogy is, nem az ő dolga ezt megoldani. Minden helyzetben lehet tudni, hogy mi a munkakörből következő teendő. Az ember csak gondolja végig hideg fejjel, hogy mi a korrekt eljárás, hogy mit tenne az, akit nem visznek félre az érzelmei.

A nő vett pár mély levegőt, és kissé megnyugodott. – Uram, kérem, hogy jöjjön ide, a beszállás hivatalosan befejeződött, nem tudok tovább várni: a gépnek időben fel kell szállnia – mondta olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudta. – Nem szállok be egyelőre – válaszolt a férfi – látom, hogy sorban késnek a gépek, ne engem terheljenek a maguk bajával. Nem fogok a hideg buszban dekkolni, és nem fogok a gépen sem ülni további egy órát, amíg maguk összeszedik magukat a torlódó késések miatt!

A nő ezúttal nyugodt maradt. Sorra vette az eddig történteket: Másodszor is megkérte a férfit, hogy szálljon be. Elmondta neki, hogy miért kéri. Aztán ott volt a siető utas, szükség esetén ő is tanúsíthatja, hogy későket is felengedett, és hogy ez a másik férfi akkor már ott volt. Nem szólt hát semmit, csak a konzol órájára nézett. Tizenöt másodperc volt hátra óra húszig, azaz a beszállás hivatalos vége után további húsz perc telik el mindjárt.

A nő szíve egyszerre zakatolni kezdett, szinte látta a blúzán szíve minden egyes ütését, érezte, ahogy az izomcsomó kileng minden dobbanástól. Még hét másodperc, még hat… A férfi újabb ütközet reményében ránézett. A nőnek volt annyi lélekjelenléte, hogy megadást színleljen, és lesütötte a szemét, mint aki beletörődött a helyzetbe. A férfi diadalmasan fordította el a fejét. Három, kettő, egy, óra húsz!

A nő megnyomta a „beszállás befejezve” gombot, lezárta a leolvasó panelt, és az üvegen keresztül intett a buszsofőrnek, hogy indulhat, mindenki átment a kapun – aki akart. A férfinek feltűnt a dolog, és a pult felé indult, és a beszállókártyáját nyújtotta. A nő nyugalmat erőltetett magára, de hangja remegését alig tudta elfedni. – Sajnálom uram, a beszállás befejeződött – mondta, megfordult, és egy összehangolt mozdulatsorral átlépett az oldalajtón a szervizfolyosóra. A férfinek meglepődni se volt ideje. A nő a másik oldalon megállt, az ajtónak dőlt. Kiütötte a hideg verejték, a szíve majd’ kiugrott a mellkasából. A szája elé kapta a kezét, hogy ki ne hallatszódjon, ahogy hangosan felnevet. Boldog volt.

Értesítés

Amikor a gondok kezdődtek a szemétszállítással, már mindenki tudta, hogy ez nem elszigetelt eset, hanem a rendszer működéséből fakad, de amivé a többi aggasztó tendenciával összevegyülve ez az egész vált, azt ilyen mélységében nem sokan látták előre.

Először bevezették a szingapúri mértékű bírságokat a szemetelésre, aztán meglepő gyorsasággal megjelentek fejvadászok, akik a bírságolást intézik. Ezt a nevet ők maguk használják, az utcán nem így hívják őket, de most – látva pár rosszul elsült „szubjektíve negatív véleményes” ítéletet nemrég – fölösleges kockázat lenne leírni, hogy hogyan. Az egész valahogy nem teljesen hivatalos, ez nem egy állami szerv, hanem gondosan kontrollált számú magánvállalkozók köre. Bekerülni úgy lehet, hogy már eleve negyedik körös vagy, azaz a harmadik körösök után jössz, akiknek a húsz százalékot vissza kell osztanod.

Kismester G-vel előző nap ünnepeltük, hogy a sintértelepről való kiváltásának az utolsó részletét is befizettük. Már régóta fizetni kell azért, ha egy kutyát ki akarsz hozni az elaltatás elől. Persze iszonyúan visszaesett az „örökbefogadás”, és megugrott az altatások száma, viszont valamennyi pénz így is befolyik, aminek a visszaosztás utáni része úgy-ahogy eltart egy nagyon szűk réteget.

A lényeg, hogy Kismester G többet evett a szokottnál, így mikor átment rajta az ünnepi menü, a mások oldalon is többlet jelentkezett. Csakhogy nem egyszerre, hanem két részletben. Én hülye mindig több zacskót hozok, de most csak egy volt nálam. Átkutattam minden zsebemet, de még egy használt zsebkendőt se találtam.

Eleve nem szívesen csinálok ilyesmit nyilvánvaló higiénés és kulturális okokból sem, de nem tagadom, hogy legjobban a fejvadászok aggasztottak. Történetesen pont tudom valakitől, aki a Nemzeti Terror-Védelmi Hálózatnál dolgozik, hogy gond van a „tetthelyre” rálátó kamera meg a Központi Állampolgári Adatbázis adatkapcsolatával, tehát reális esélyem van megúszni a dolgot, ha nem kapnak konkrétan rajta – gondoltam.

Hazamentem. Az úton csak egyvalakivel találkoztunk, de már jóval a balra fordulás után. Megdicsérte Kismester G-t, hogy milyen aranyos, megsimogatta, beszélt hozzá, stb., már túlzásba is vitte. Megintcsak hülye voltam. Úgy örültem a hibás kamera által kapott egérútnak, hogy az teljesen elaltatta a veszélyérzetemet. El kellett volna húznom, ahogy megláttam azt az embert.

Másnap hajnalban csipogott a telefonom. Ezeket mindig hajnalban küldik, és ugye hiába némítom le a telefont, ennek a hangja nem letiltható. Rögtön tudtam, hogy az előző napi esettel lesz kapcsolatos az értesítés.

Úgy is volt. A férfi, aki megsimogatta Kismester G-t, fejvadász volt. DNS mintát vett a szőrből, amit profi mozdulatokkal, feltűnés nélkül sodort le, majd mintát vett a produktumból is. Szerintem amúgy nem tudta eleve, hogy mi voltunk, hanem csak adatot gyűjtött, és a minták összefuttatásánál találata volt.

Ennyit erről. Mínusz négyszázezer forint, mínusz százhúsz pont meg az értesítés a munkahelyemnek. Most fejből nem tudom, hogy utazás-engedélyezés, meg igénybe vehető szolgáltatások köre szempontjából a mínusz százhúsz az egyenlegemből az most melyik sávot jelenti, de mindegy is, mert a mínusz négyszázezerről tudom: nem lesz pénzem semmire.

Lehet, hogy furcsa, minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé tudom eldönteni, hogy az-e, de a legjobban az zavar, hogy valami célhoz kötöttségre hivatkozva a munkahellyel nem közlik, hogy miért kaptam a büntetést, de a mértéke meg olyasmi, mint amit például a feleségem félholtra veréséért kapnék (mármint elvileg, mert ezt pont nem annyira használják). Így, hogy én nem tudhatom, hogy ki vagy kik a cégnél az ilyen adatok kezelői (akiknek a foglalkoztatója az állam, de a fizetésüket a cég állja), de ők a központi rendszeren keresztül beállíthatnak nekem korlátokat béremelésre, meg előmenetelre is, így eléggé eszköztelen vagyok…

De nem is ez zavar. Az én korlátaim már régebbről, még tulajdonképpen az átmenet előttről adottak, már a nyitóegyenlegem eleve sok mindent eldöntött. Engem az zavar, hogy ezek akár rosszabb embernek is gondolhatnak, mint amilyen vagyok.  Nekem számít, hogy mit gondolnak rólam… Valami szánalmas, perverz oknál fogva azt akarom, hogy szeressenek?

Vagy igazából mindenki azt szeretné, hogy szeressék, és akkor ebben nincs is semmi igazán különös? Ebben az átmeneti korszakban valahogy nem tiszta, hogy mi számít normálisnak és mi nem. Jó, végülis ettől átmeneti, nem? Illetve tulajdonképpen nem is tudom, hogy ez még az átmenet, vagy most már ez van, amiben élünk. Várjál, ha így teszem fel a kérdést...

A csempék hideg fénye

A csempék hideg fénye élesen verődött vissza Kismester G szeméből. Csordultig félelemmel telve, lesütött fülekkel, de ugyanakkor elfogadó szomorúsággal nézett ránk. Tudta, hogy ez lehet az utolsó útja, mégis bízott bennünk, mintha azt mondta volna, elfogadom a döntéseteket, bármi legyen is az. A döntést márpedig nekünk kellett meghoznunk: Aki – akár csak száraz – lószarba hempereg, az fürödni fog.

Mószertani javaslat

Korunk egyik legnagyobb kihívása az egyes ember számára, hogy a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló információóceánból okosan kiválogassa az adott probléma szempontjából releváns tényezőket, és döntését megbízható tudásra alapozza.

A kihívás maga azonban nem új. Például az előző század közepe felé az USA-ban sokat bajlódtak azzal, hogy meghatározzák, ki számít középosztálybelinek. A világnézetek és birtokolt javak komplex, súlyozott mátrixát vázolták fel, hogy segítségével meg tudják ragadni a kérdés esszenciáját, míg egyszer csak ki nem világlott egyetlen tényező, ami szinte 100%-osan korrelált a középosztálybeli léttel: az ingás falióra. Akinek volt ilyen, az minden más szempontból is stimmelt, mint középosztálybeli, akinek nem, az más változók mentén sem tűnt annak. Az ilyesmit indikátor-változónak nevezzük, és a házakhoz kimenő kérdezőbiztosoknak innentől kezdve a középosztálybeliség meghatározásához nem volt szükségük másra, mint körbenézni, hogy lóg-e a nappaliban egy ingás falióra. Módszertanilag rendkívül elegáns megoldás.

Egy másik, korokon átívelő probléma a macskák és gazdáik egymáshoz fűződő viszonyának pontos megragadása. A hamar kimondott alapvetés az, hogy az ember a macska gazdája, de ahogy a részletekbe egyre mélyebbre megyünk, gyakran azzal szembesülünk, hogy tucatjával gyűlnek az érvek ennek ellenkezője mellett is. A macska nem ad fel semmit az igényeiből, tulajdonképpen kénye-kedve szerint cselekszik, teljes ellátást kap úgy, hogy nem dolgozik, vagy ha igen, akkor azt jókedvéből, szenvedélyből teszi, a gazdája lesi minden gondolatát, míg ő pont leszarja, hogy amaz mit gondol vagy mit szeretne, stb.

adventures-of-business-cat-comics-tom-fonder-9_880.jpg

Mindezek miatt széles körben elterjedt az a nézet, hogy tulajdonképpen a macska az ember gazdája, és nem fordítva. Jelen írásomban arra teszek kísérletet, hogy megragadjak egyetlen indikátor-változót (definíciót lásd fent), ami alapján teljes bizonyossággal el tudjuk dönteni a gazda – kiskedvenc viszonyrendszer irányát:

Gazda az, aki heréltetni / miskároltatni viszi kedvencét, és kedvenc az, akit herélni / miskároltatni visznek.

Return Of The Six

Tulajdonképpen legalább egy évet elvesztegettem, mire eszembe jutott, hogy Justin Guitar nem csak kezdő tanfolyamot tett fel a honlapjára (amit ugye tulajdonképpen „elvégeztem”), hanem haladót is. Az első lecke pont azzal kezdődik, ahol a múltkor a végén kvázi feladtam. Ott akkor ezt F akkordnak hívták, és rohadt nehéz lefogni, mert a komplett húrsort le kell szorítani a mutatóujjal, majd a másik négyet is pozícionálni kell.

Ennek a tanfolyamnak az elején ugyanezt E barre chordnak hívják, és ugyanolyan rohadt nehéz. Rettenetesen lassan, de elkezdtem haladni vele, majd (nagyobb) részben lustaságból, (kisebb) részben azt remélve, hogy ez majd segít elmélyíteni a tanultakat, tartottam egy kis szünetet. Nem segített. Visszaestem a start mezőre.

Érdekes innen látni, hogy amit korábban primitív megoldásnak gondoltam, azaz, hogy az ember ugyanazt a lefogást csúsztatgatja a nyakon, a valóságban mesze nem olyan primitív: maga a kéztartás is kihívásos, aztán a csúsztatásnál ugye egyre kisebb helyre kell bezsúfolni az ujjakat, stb.

Addig, hogy az eddig taposott ösvényről se térjek le, igyekszem új dallamokat kitalálni, a régieket pedig egyre jobban játszani, kiegészíteni, dalképesebbé tenni. Van egy régi kedvenc riffem, amiből egyszerűen nem tudom kihozni azt a potenciált, ami szerintem benne van. Gyanús, hogy mind közül ehhez kéne leginkább pár zenésztárs, pl. dobos, meg basszusgitáros, akikkel közösen jönne ki az a groove és él egyszerre, amit szeretnék hallani.

Most egy kicsit előrébb léptem, vagy legalábbis egy szál gitáron így talán jobban kiadja magát. Ez volt eredetileg, és itt tart most. (Az eredeti után volt még vagy két jobban játszott verzió, de most koncentráljunk a remélhetőleg hallható kontrasztra).

Lassie hazatér

Amikor kiderült, hogy a kutyánk, Kismester G tud olvasni, az amúgy szintén könyvfaló nő arca valósággal felragyogott. Aztán megkérdezte, hogy van-e Kismester G-nek kedvenc könyve. Ekkor már bántam az egészet, mert innentől általában hasonlóan szoktak alakulni ezek a beszélgetések. Most is. Mondtam, hogy van, a Lassie hazatér. Erre a nő arcára kiült a csalódottság.

De hát mégis mit várt? Hogy a Mester és Margarita lesz a kedvence? Hát könyörgöm, azért mégiscsak egy kutyáról beszélünk, mekkora csoda lenne az, ami már nem derogál a nőnek? Megjegyzem, olvasta a Mester és Margaritát is, de a bibliai részeket unta, és a kérdés nem is úgy szólt, hogy mi mindent olvasott. – Gyerünk innen! – mondtam Kismester G-nek, és – talán udvariatlanul – köszönés nélkül elsétáltunk.

Kokárda

Reggel a munkahelyem bejáratánál látom, hogy egy figura fennakadt a kokárdájával a kapun. Hiába fordult oldalra, a kokárda nem csak szélesebb, hanem magasabb is volt, mint a rendelkezésre álló hely. Így persze hiába is szíjazta volna le magáról, akkor se tudja bevinni, kint meg megint csak nem akarta hagyni – gondolom. – Szerencsétlen idióta – mormogtam a bajszom alá, és kissé haránt fordulva, minimális térd rogyasztással úgy léptem el mellette, hogy a kokárdám gyakorlatilag hozzá se ért a kapu tokjához.

Nőnapra készülve

Az év egyik leggyűlöltebb napja számomra – versenyben persze minden más, címkézett ünneppel – a nőnap. Ilyenkor az igazgatóságon tucatnyi férfinak kell felnyalábolnia cserepes vagy vágott virágokat, hogy aztán egy kölcsönösen kínos, csoportos topogással, ügyetlenül elhelyezett puszikkal zajló pszeudo-ünnepség keretében csoportosan átadják azokat olyan kollegináknak, akiknek amúgy a nevét sem tudják, vagy kifejezetten gyűlölik őket.

A poklot képzelem úgy, hogy többszörösen összetett, egyre növekvő volumenű számítási feladatok kényszerű végzése közben zavarnak meg időről-időre azzal, hogy valamilyen ceremónián kell tevőlegesen részt vennem.

Kutyavilág

Kismester G befogadott kutya, nem tudunk semmit az előéletéről, csak következtetni tudunk egy vagy több esetleges traumára. Amikor álmodik, nem egyszerűen fut vagy mozgolódik, mint a kutyák többsége, hanem nyüszít, vonyít, szenved. Ezeknek a rémálmoknak sokszor érintéssel, simogatással kell véget vetni. Ma éjjel azonban áttörés történt. A szokásos, kétségbeesett sírásba hajló vinnyogást Kismester G egy hangos, relatíve hosszú, nagyon határozott morgással ellenpontozta. Utána a néma csendet csak az ütemes szuszogása puhította. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e levonnia a következtetést, és a továbbiakban alkalmazni a megszerzett tudást, miszerint mégiscsak megoldás az erőszak.

Iskola

– Ajjaj… – szólal meg mögöttem a vékony hangú fiú. Hanglejtése olyan életidegen, mintha egy színdarabból mondaná fel rá osztott sort. Még meg sem szólalt, de már érzem a feszültséget, ami az anyjában ébred. – Mi az?! – kérdezi élesen. – Nem írtam fel az angol leckét. – mondja a fiú tompa, de másvilágin éneklő hangon, és röviden megköszörüli a torkát. – Nem igaz! Már megint! – szisszen fel az anyja. – Most akkor fekete pontot fogsz kapni! Vagy egyest?! – teszi hozzá, és a végén levegő után kap. – Nem tudom, hányast fogok kapni. – válaszolja a fiú réveteg hangján, és újra köszörül egyet a torkán. Innentől jó darabig egyetlen szó sem hangzik el, csak a pár másodpercenkénti erőtlen torokköszörülés hangja jut előre. – Gyere, szálljunk le itt, sétáljunk egy kicsit. – mondja lemondó szomorúsággal az anyja. – Jó. – válaszolja a fiú tompán. Látom, ahogy a troli mellett baktatnak az utcai lámpák fakó fényénél. Az anya csinos, de kemények a vonásai. A fiú nagyon vékony, iskolatáskája lehúzza keszeg vállát, az arca kifejezéstelen, végtelenül fáradt, a bőre hártyavékony, ólmos szürkeségét ványadt kék erek ütik át itt-ott. Nem néz sehova, csak nyitva van a szeme. Nincs is itt.

Szellemi munka

Szinte megkérdőjelezetlen alapvetés, hogy a kreativitást, szellemi erőfeszítést igénylő munka magasabb rendű, mint a különösebb gondolkodás nélkül nyélbe üthető. A szomorú helyzet ennek az ellenkezője.

szellemimunka.jpg

A munkahelyek azért léteznek, hogy egy távoli – vagy legalább azonos szinten kellemetlen esetben közeli – tulajdonosnak minél több pénze legyen. Minden munkatárs létezésének ez a végső célja. Ebbe a virtuális valóságba kényszerülnek bele a homo sapiens faj egyedei, akiket a törzsfejlődés a többi állatnál összetettebb morfondírozási és problémamegoldó képességgel ruházott fel, hogy azt saját és utódaik életének optimalizálására kamatoztassák.

Ehhez képest nem elég, hogy már szinte semmit nem teszünk közvetlenül magunkért és családunkért, hanem pénzért dolgozunk, amivel aztán vélt és valós vágyainkat próbáljuk meg kielégíteni, hanem ezeken a munkahelyeken és szellemi, alkotó munkakörökben aztán az energiánk jelentős része nem közvetlenül valaminek a létrehozására fordítódik, hanem arra, hogy kisszerű, aljas, ostoba vagy közömbös gáncsvetéseken, értetlenségen, lustaságon küzdjük keresztül magunkat, és konkrétan harcoljunk valaminek a létrehozásáért, amihez – ha őszinték vagyunk magunkhoz – tulajdonképpen semmi személyes közünk nincs.

Kinek lehet értelmes célja munkaköri mátrixot, termékkatalógust, vagy egy belső rendszer használatára vonatkozó utasítást létrehozni? Csak a tulajdonosnak, aki helyett ezt kvázi rabszolgák végzik el a fent említett körülmények miatt egyébként meglehetősen gyenge hatékonysággal.

Innen nézve a befektetett sok ötlet, ravaszság és tudatosság nem hogy büszkeségre nem ad okot, de az ember által elszenvedhető megaláztatások egyik legocsmányabbika. Minél jobban bevonódsz ebbe a méltatlan viszonyrendszerbe, annál többet veszel el saját magadtól, annál kevesebb tered és erőd marad olyasmire használni a képességidet, ami valóban érdekel, valóban örömöt okoz, amihez valódi közöd lehet. Ha nem tudod elképzelni az életed munka nélkül, minden méltóságodat elvesztetted, és az életedet felajánlottad hasznosításra másoknak.

Munkahelyi baleset

Ervin összeszorult gyomorral, zakatoló aggyal lépett ki a liftből. A főosztályvezetővel volt megbeszélése reggel hétkor. Tudta, hogy hibát fog találni a munkájában, valami újat ahhoz képest, amit múltkor mondott. Azt is tudta, hogy majd az alkalmasságát firtatja, és hogy neki megint csak a megbeszélés után fog eszébe jutni, hogy mit kellett volna mondania. Már a hetes találkozó is egy odaszúrás: mutatja, hogy a főosztályvezető korábban kezd bárkinél, és aki vele akarja felvenni a tempót, annak fel kell kötnie a gatyáját.

Ahogy próbálta összeszedni a lehetséges támadási pontokat, hogy melyikre mi az érve, kétszer jobbra fordult, és lehajtott fejjel indult a folyosó derengő vége felé, ahol a főosztályvezető szobája volt. A főosztályvezető irodája három oldalról kapott verőfényt egész nap, csak a folyosó felől volt fallal elzárva; oda ezért nem jutott fény. Ervin egyszer csak hideget érzett végigfutni a hátán. A padlószőnyegre boruló álmos reggeli fényen a főosztályvezető nyúlt árnyéka futott végig. Ott állt az irodája ajtajában, az egyik szemét résnyire húzva szegezte Ervinre, a másik, a mindig opálos, kicsit félre és felfelé álló pedig megint úgy tűnt, mintha a következő vádpontot keresné a főosztályvezető gondolataiban.

Ervin erőt vett magán és köszönt. Rögtön rosszul indul az egész – gondolta. Ő akart bekopogni, erőt akart gyűjteni a találkozás pillanatára, és nem megint kész tények előtt állni. Azonnal meg is bánta, hogy köszönt: a főosztályvezető nem viszonozta a gesztust, hanem tüntetőleg a folyosó homálytűrő növényeivel kezdett babrálni, de ahogy a guggolásból felállt, történt valami.

Az egyik lába nem működött. Visszazökkent guggolásba, majd újra megpróbált felállni, de csak oldalra, a nem működő lába felé billent. Tekintete dühös volt és értetlen. Talán leginkább fel volt háborodva: a hirtelen jött tehetetlenség a büszkesége elleni támadás volt. Ervin földbe gyökerezett lábbal figyelte az eseményeket. A főosztályvezető veszettül erőlködni kezdett, tekintetével mintha Ervint kereste volna, de a szemével is gond volt, mintha nem tudott volna fókuszálni, csak az opálos szem látta el továbbra is ördögi funkcióját. Ekkor teljesen eldőlt. Úgy tűnt, hogy az egyik fele lebénult. A karját sem tudta mozgatni, az arca is lefittyedt, majd kisvártatva csak tónustalanul, mozdulatlanul feküdt a földön.

Ervin szinte pánikba esett. A gondolatai olyan sebességgel záporoztak, hogy nem tudta beazonosítani őket, szinte ledöntötték a lábáról. Stroke. Elsősegély. Hogy is kell? Úristen! Nem tudom. Akkor is kell segíteni, ha nem tudom, hogy kell? És ha pánikolok? A kamera! Lát! Látja, hogy itt állok és nem csinálok semmit. Nem, nem lát! Alatta állok. Mi van, ha még nem értem ide? De a kamera a liftnél… A rohadt életbe!

Ervin még el sem jutott a következtetésig, de először tétova, majd siető mozdulatokkal elindult a főosztályvezető felé. Hanyatt fordította, és hallotta, ahogy valami roppan a térdénél, ahogy a lebénult lába alá fordul. Ösztönösen oda nyúlt, de aztán megállt a mozdulattal. Hátra nézett, mintha segítséget remélne, majd a főosztályvezető fölé hajolt úgy, hogy a kamera csak a hátát lássa, és azt, hogy újraéleszt.

Nagy levegőt vett, és egyik tenyerével megtámasztva a másikat, ahogy a tévében is mutatták, a Stayin’ Alive ritmusára ütemesen, erős mozdulatokkal pumpálni kezdte a főosztályvezetőt valahol a lengőborda és a gyomor között. Az ütemes mozgástól kicsit megnyugodott és kitisztult a feje. OK – gondolta magában – menni fog. Egyre erősebben, egyre dühödtebben pumpált, kezdte egészen beszippantani a felkorbácsolódott gyűlölet, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy az újraélesztés lélegeztetésből is áll. Peremet formált a hüvelyk- és mutatóujjából, majd nagy, eltúlzott levegőt vett, a főosztályvezető szájához hajolt, és szándékos ügyetlenséggel belefújt.

Ekkor megérkezett a titkárnő. Dobogva rohant a két férfihoz, kezét az arcához kapta, és sikoltozni kezdett. Ervin ráordított, és széles mozdulattal intett az addigra pánikban reszkető nőnek, hogy vegye át a helyét, ő pedig berohant az irodába és hívta a mentőket. Ekkor egy pár pillanatra csökkent rajta a nyomás. Szépen megvárta, amíg felveszik és unottan, hosszadalmasan kérdezgetik a részleteket többek között róla, a bejelentőről is. Azért mindenre gyorsan válaszolt, és azt is elmondta rögtön a legelején, hogy stroke-ról van szó. Közben hallotta, ahogy a titkárnő csak jajveszékel, nem folytatja se a szívmasszázst, se a lélegeztetést.

Ervin várt egy kicsit, aztán kiment, és félretaszajtotta a főosztályvezetőt ölelgető nőt, és ráordított, hogy akkor legalább menjen le a mentők elé, ő pedig folytatta, amit abbahagyott. Ervinnek hirtelen eszébe jutott, hogy mi van, ha látszani fog, hogy nem a szívnél adta a szívmasszázst. Ha kék meg sárgás lila foltok lesznek gyomortájékon. Jó pár perc eltelhetett, talán hat vagy nyolc is, szóval elég sok… oxigén nélkül – gondolta. Újra „lélegeztetett” egyet, majd a masszázshoz visszatérve most már a szív környékét célozta óriási erővel. Látják majd, hogy ő megpróbálta, hogy jól is csinálta, de hát pánikban volt, sose csinált még ilyet, hát nem tökéletes, na. De hasonlítsuk csak össze a teljesítményemet a pánikoló hülye picsáéval, aki istenként imádja a főosztályvezetőt, aki egyszerűen nem hiszi el, hogy milyen egy velejéig rohadt szemétláda, pedig ott zajlik minden a szeme előtt – gondolta Ervin, amikor – meglepő gyorsasággal – megérkeztek a mentők.

Ervin hátra lépett, és hagyta, hogy csinálják, amit ilyenkor szoktak. A sürgés-forgásból és a kapkodásból úgy tűnt, hogy eredménytelenül dolgoznak. Végül pár újraélesztési kísérlet után, valami lélegeztető ketyerével az arcán hordágyra tették, és elindultak vele. Ervin megkérdezte az orvost, hogy jobban lesz-e a főosztályvezető, de az csak annyit mondott, hogy mindent megtesznek. Ervin tekintete összetalálkozott a hordágy végénél lévő betegszállítóéval, aki mintha hülye kérdésen méltatlankodna, flegmán intett nemet a fejével.