A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Return Of The Six

2018. március 26. - suhodminyák

Tulajdonképpen legalább egy évet elvesztegettem, mire eszembe jutott, hogy Justin Guitar nem csak kezdő tanfolyamot tett fel a honlapjára (amit ugye tulajdonképpen „elvégeztem”), hanem haladót is. Az első lecke pont azzal kezdődik, ahol a múltkor a végén kvázi feladtam. Ott akkor ezt F akkordnak hívták, és rohadt nehéz lefogni, mert a komplett húrsort le kell szorítani a mutatóujjal, majd a másik négyet is pozícionálni kell.

Ennek a tanfolyamnak az elején ugyanezt E barre chordnak hívják, és ugyanolyan rohadt nehéz. Rettenetesen lassan, de elkezdtem haladni vele, majd (nagyobb) részben lustaságból, (kisebb) részben azt remélve, hogy ez majd segít elmélyíteni a tanultakat, tartottam egy kis szünetet. Nem segített. Visszaestem a start mezőre.

Érdekes innen látni, hogy amit korábban primitív megoldásnak gondoltam, azaz, hogy az ember ugyanazt a lefogást csúsztatgatja a nyakon, a valóságban mesze nem olyan primitív: maga a kéztartás is kihívásos, aztán a csúsztatásnál ugye egyre kisebb helyre kell bezsúfolni az ujjakat, stb.

Addig, hogy az eddig taposott ösvényről se térjek le, igyekszem új dallamokat kitalálni, a régieket pedig egyre jobban játszani, kiegészíteni, dalképesebbé tenni. Van egy régi kedvenc riffem, amiből egyszerűen nem tudom kihozni azt a potenciált, ami szerintem benne van. Gyanús, hogy mind közül ehhez kéne leginkább pár zenésztárs, pl. dobos, meg basszusgitáros, akikkel közösen jönne ki az a groove és él egyszerre, amit szeretnék hallani.

Most egy kicsit előrébb léptem, vagy legalábbis egy szál gitáron így talán jobban kiadja magát. Ez volt eredetileg, és itt tart most. (Az eredeti után volt még vagy két jobban játszott verzió, de most koncentráljunk a remélhetőleg hallható kontrasztra).

Lassie hazatér

Amikor kiderült, hogy a kutyánk, Kismester G tud olvasni, az amúgy szintén könyvfaló nő arca valósággal felragyogott. Aztán megkérdezte, hogy van-e Kismester G-nek kedvenc könyve. Ekkor már bántam az egészet, mert innentől általában hasonlóan szoktak alakulni ezek a beszélgetések. Most is. Mondtam, hogy van, a Lassie hazatér. Erre a nő arcára kiült a csalódottság.

De hát mégis mit várt? Hogy a Mester és Margarita lesz a kedvence? Hát könyörgöm, azért mégiscsak egy kutyáról beszélünk, mekkora csoda lenne az, ami már nem derogál a nőnek? Megjegyzem, olvasta a Mester és Margaritát is, de a bibliai részeket unta, és a kérdés nem is úgy szólt, hogy mi mindent olvasott. – Gyerünk innen! – mondtam Kismester G-nek, és – talán udvariatlanul – köszönés nélkül elsétáltunk.

Kokárda

Reggel a munkahelyem bejáratánál látom, hogy egy figura fennakadt a kokárdájával a kapun. Hiába fordult oldalra, a kokárda nem csak szélesebb, hanem magasabb is volt, mint a rendelkezésre álló hely. Így persze hiába is szíjazta volna le magáról, akkor se tudja bevinni, kint meg megint csak nem akarta hagyni – gondolom. – Szerencsétlen idióta – mormogtam a bajszom alá, és kissé haránt fordulva, minimális térd rogyasztással úgy léptem el mellette, hogy a kokárdám gyakorlatilag hozzá se ért a kapu tokjához.

Nőnapra készülve

Az év egyik leggyűlöltebb napja számomra – versenyben persze minden más, címkézett ünneppel – a nőnap. Ilyenkor az igazgatóságon tucatnyi férfinak kell felnyalábolnia cserepes vagy vágott virágokat, hogy aztán egy kölcsönösen kínos, csoportos topogással, ügyetlenül elhelyezett puszikkal zajló pszeudo-ünnepség keretében csoportosan átadják azokat olyan kollegináknak, akiknek amúgy a nevét sem tudják, vagy kifejezetten gyűlölik őket.

A poklot képzelem úgy, hogy többszörösen összetett, egyre növekvő volumenű számítási feladatok kényszerű végzése közben zavarnak meg időről-időre azzal, hogy valamilyen ceremónián kell tevőlegesen részt vennem.

Kutyavilág

Kismester G befogadott kutya, nem tudunk semmit az előéletéről, csak következtetni tudunk egy vagy több esetleges traumára. Amikor álmodik, nem egyszerűen fut vagy mozgolódik, mint a kutyák többsége, hanem nyüszít, vonyít, szenved. Ezeknek a rémálmoknak sokszor érintéssel, simogatással kell véget vetni. Ma éjjel azonban áttörés történt. A szokásos, kétségbeesett sírásba hajló vinnyogást Kismester G egy hangos, relatíve hosszú, nagyon határozott morgással ellenpontozta. Utána a néma csendet csak az ütemes szuszogása puhította. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e levonnia a következtetést, és a továbbiakban alkalmazni a megszerzett tudást, miszerint mégiscsak megoldás az erőszak.

Iskola

– Ajjaj… – szólal meg mögöttem a vékony hangú fiú. Hanglejtése olyan életidegen, mintha egy színdarabból mondaná fel rá osztott sort. Még meg sem szólalt, de már érzem a feszültséget, ami az anyjában ébred. – Mi az?! – kérdezi élesen. – Nem írtam fel az angol leckét. – mondja a fiú tompa, de másvilágin éneklő hangon, és röviden megköszörüli a torkát. – Nem igaz! Már megint! – szisszen fel az anyja. – Most akkor fekete pontot fogsz kapni! Vagy egyest?! – teszi hozzá, és a végén levegő után kap. – Nem tudom, hányast fogok kapni. – válaszolja a fiú réveteg hangján, és újra köszörül egyet a torkán. Innentől jó darabig egyetlen szó sem hangzik el, csak a pár másodpercenkénti erőtlen torokköszörülés hangja jut előre. – Gyere, szálljunk le itt, sétáljunk egy kicsit. – mondja lemondó szomorúsággal az anyja. – Jó. – válaszolja a fiú tompán. Látom, ahogy a troli mellett baktatnak az utcai lámpák fakó fényénél. Az anya csinos, de kemények a vonásai. A fiú nagyon vékony, iskolatáskája lehúzza keszeg vállát, az arca kifejezéstelen, végtelenül fáradt, a bőre hártyavékony, ólmos szürkeségét ványadt kék erek ütik át itt-ott. Nem néz sehova, csak nyitva van a szeme. Nincs is itt.

Szellemi munka

Szinte megkérdőjelezetlen alapvetés, hogy a kreativitást, szellemi erőfeszítést igénylő munka magasabb rendű, mint a különösebb gondolkodás nélkül nyélbe üthető. A szomorú helyzet ennek az ellenkezője.

szellemimunka.jpg

A munkahelyek azért léteznek, hogy egy távoli – vagy legalább azonos szinten kellemetlen esetben közeli – tulajdonosnak minél több pénze legyen. Minden munkatárs létezésének ez a végső célja. Ebbe a virtuális valóságba kényszerülnek bele a homo sapiens faj egyedei, akiket a törzsfejlődés a többi állatnál összetettebb morfondírozási és problémamegoldó képességgel ruházott fel, hogy azt saját és utódaik életének optimalizálására kamatoztassák.

Ehhez képest nem elég, hogy már szinte semmit nem teszünk közvetlenül magunkért és családunkért, hanem pénzért dolgozunk, amivel aztán vélt és valós vágyainkat próbáljuk meg kielégíteni, hanem ezeken a munkahelyeken és szellemi, alkotó munkakörökben aztán az energiánk jelentős része nem közvetlenül valaminek a létrehozására fordítódik, hanem arra, hogy kisszerű, aljas, ostoba vagy közömbös gáncsvetéseken, értetlenségen, lustaságon küzdjük keresztül magunkat, és konkrétan harcoljunk valaminek a létrehozásáért, amihez – ha őszinték vagyunk magunkhoz – tulajdonképpen semmi személyes közünk nincs.

Kinek lehet értelmes célja munkaköri mátrixot, termékkatalógust, vagy egy belső rendszer használatára vonatkozó utasítást létrehozni? Csak a tulajdonosnak, aki helyett ezt kvázi rabszolgák végzik el a fent említett körülmények miatt egyébként meglehetősen gyenge hatékonysággal.

Innen nézve a befektetett sok ötlet, ravaszság és tudatosság nem hogy büszkeségre nem ad okot, de az ember által elszenvedhető megaláztatások egyik legocsmányabbika. Minél jobban bevonódsz ebbe a méltatlan viszonyrendszerbe, annál többet veszel el saját magadtól, annál kevesebb tered és erőd marad olyasmire használni a képességidet, ami valóban érdekel, valóban örömöt okoz, amihez valódi közöd lehet. Ha nem tudod elképzelni az életed munka nélkül, minden méltóságodat elvesztetted, és az életedet felajánlottad hasznosításra másoknak.

Munkahelyi baleset

Ervin összeszorult gyomorral, zakatoló aggyal lépett ki a liftből. A főosztályvezetővel volt megbeszélése reggel hétkor. Tudta, hogy hibát fog találni a munkájában, valami újat ahhoz képest, amit múltkor mondott. Azt is tudta, hogy majd az alkalmasságát firtatja, és hogy neki megint csak a megbeszélés után fog eszébe jutni, hogy mit kellett volna mondania. Már a hetes találkozó is egy odaszúrás: mutatja, hogy a főosztályvezető korábban kezd bárkinél, és aki vele akarja felvenni a tempót, annak fel kell kötnie a gatyáját.

Ahogy próbálta összeszedni a lehetséges támadási pontokat, hogy melyikre mi az érve, kétszer jobbra fordult, és lehajtott fejjel indult a folyosó derengő vége felé, ahol a főosztályvezető szobája volt. A főosztályvezető irodája három oldalról kapott verőfényt egész nap, csak a folyosó felől volt fallal elzárva; oda ezért nem jutott fény. Ervin egyszer csak hideget érzett végigfutni a hátán. A padlószőnyegre boruló álmos reggeli fényen a főosztályvezető nyúlt árnyéka futott végig. Ott állt az irodája ajtajában, az egyik szemét résnyire húzva szegezte Ervinre, a másik, a mindig opálos, kicsit félre és felfelé álló pedig megint úgy tűnt, mintha a következő vádpontot keresné a főosztályvezető gondolataiban.

Ervin erőt vett magán és köszönt. Rögtön rosszul indul az egész – gondolta. Ő akart bekopogni, erőt akart gyűjteni a találkozás pillanatára, és nem megint kész tények előtt állni. Azonnal meg is bánta, hogy köszönt: a főosztályvezető nem viszonozta a gesztust, hanem tüntetőleg a folyosó homálytűrő növényeivel kezdett babrálni, de ahogy a guggolásból felállt, történt valami.

Az egyik lába nem működött. Visszazökkent guggolásba, majd újra megpróbált felállni, de csak oldalra, a nem működő lába felé billent. Tekintete dühös volt és értetlen. Talán leginkább fel volt háborodva: a hirtelen jött tehetetlenség a büszkesége elleni támadás volt. Ervin földbe gyökerezett lábbal figyelte az eseményeket. A főosztályvezető veszettül erőlködni kezdett, tekintetével mintha Ervint kereste volna, de a szemével is gond volt, mintha nem tudott volna fókuszálni, csak az opálos szem látta el továbbra is ördögi funkcióját. Ekkor teljesen eldőlt. Úgy tűnt, hogy az egyik fele lebénult. A karját sem tudta mozgatni, az arca is lefittyedt, majd kisvártatva csak tónustalanul, mozdulatlanul feküdt a földön.

Ervin szinte pánikba esett. A gondolatai olyan sebességgel záporoztak, hogy nem tudta beazonosítani őket, szinte ledöntötték a lábáról. Stroke. Elsősegély. Hogy is kell? Úristen! Nem tudom. Akkor is kell segíteni, ha nem tudom, hogy kell? És ha pánikolok? A kamera! Lát! Látja, hogy itt állok és nem csinálok semmit. Nem, nem lát! Alatta állok. Mi van, ha még nem értem ide? De a kamera a liftnél… A rohadt életbe!

Ervin még el sem jutott a következtetésig, de először tétova, majd siető mozdulatokkal elindult a főosztályvezető felé. Hanyatt fordította, és hallotta, ahogy valami roppan a térdénél, ahogy a lebénult lába alá fordul. Ösztönösen oda nyúlt, de aztán megállt a mozdulattal. Hátra nézett, mintha segítséget remélne, majd a főosztályvezető fölé hajolt úgy, hogy a kamera csak a hátát lássa, és azt, hogy újraéleszt.

Nagy levegőt vett, és egyik tenyerével megtámasztva a másikat, ahogy a tévében is mutatták, a Stayin’ Alive ritmusára ütemesen, erős mozdulatokkal pumpálni kezdte a főosztályvezetőt valahol a lengőborda és a gyomor között. Az ütemes mozgástól kicsit megnyugodott és kitisztult a feje. OK – gondolta magában – menni fog. Egyre erősebben, egyre dühödtebben pumpált, kezdte egészen beszippantani a felkorbácsolódott gyűlölet, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy az újraélesztés lélegeztetésből is áll. Peremet formált a hüvelyk- és mutatóujjából, majd nagy, eltúlzott levegőt vett, a főosztályvezető szájához hajolt, és szándékos ügyetlenséggel belefújt.

Ekkor megérkezett a titkárnő. Dobogva rohant a két férfihoz, kezét az arcához kapta, és sikoltozni kezdett. Ervin ráordított, és széles mozdulattal intett az addigra pánikban reszkető nőnek, hogy vegye át a helyét, ő pedig berohant az irodába és hívta a mentőket. Ekkor egy pár pillanatra csökkent rajta a nyomás. Szépen megvárta, amíg felveszik és unottan, hosszadalmasan kérdezgetik a részleteket többek között róla, a bejelentőről is. Azért mindenre gyorsan válaszolt, és azt is elmondta rögtön a legelején, hogy stroke-ról van szó. Közben hallotta, ahogy a titkárnő csak jajveszékel, nem folytatja se a szívmasszázst, se a lélegeztetést.

Ervin várt egy kicsit, aztán kiment, és félretaszajtotta a főosztályvezetőt ölelgető nőt, és ráordított, hogy akkor legalább menjen le a mentők elé, ő pedig folytatta, amit abbahagyott. Ervinnek hirtelen eszébe jutott, hogy mi van, ha látszani fog, hogy nem a szívnél adta a szívmasszázst. Ha kék meg sárgás lila foltok lesznek gyomortájékon. Jó pár perc eltelhetett, talán hat vagy nyolc is, szóval elég sok… oxigén nélkül – gondolta. Újra „lélegeztetett” egyet, majd a masszázshoz visszatérve most már a szív környékét célozta óriási erővel. Látják majd, hogy ő megpróbálta, hogy jól is csinálta, de hát pánikban volt, sose csinált még ilyet, hát nem tökéletes, na. De hasonlítsuk csak össze a teljesítményemet a pánikoló hülye picsáéval, aki istenként imádja a főosztályvezetőt, aki egyszerűen nem hiszi el, hogy milyen egy velejéig rohadt szemétláda, pedig ott zajlik minden a szeme előtt – gondolta Ervin, amikor – meglepő gyorsasággal – megérkeztek a mentők.

Ervin hátra lépett, és hagyta, hogy csinálják, amit ilyenkor szoktak. A sürgés-forgásból és a kapkodásból úgy tűnt, hogy eredménytelenül dolgoznak. Végül pár újraélesztési kísérlet után, valami lélegeztető ketyerével az arcán hordágyra tették, és elindultak vele. Ervin megkérdezte az orvost, hogy jobban lesz-e a főosztályvezető, de az csak annyit mondott, hogy mindent megtesznek. Ervin tekintete összetalálkozott a hordágy végénél lévő betegszállítóéval, aki mintha hülye kérdésen méltatlankodna, flegmán intett nemet a fejével.

A haza minden előtt

– Figyelj csak, akkor ma lenne a fotózás, tudod, amikor odaállsz és akkor melléd van írva, hogy „A haza minden előtt”.

– Öö… Hát gondolkodtam a dolgon, és szerintem nem fog menni. Nincs pof… Szóval egyszerűen nem megy…

– Ja, várjál. Értem, mire gondolsz, de az nem gond. Nem kell effektíve ott állnod a konkrét felirat mellett, hanem ez csak ilyen green box, odaállsz a zöld fal elé, a feliratot csak később tesszük rá.

– Ja, ok. Azt meg tudom csinálni.

haza.jpg

Motivációs levél

Ha sorozatot indítanék a világ legfeleslegesebb dolgairól, a motivációs levél az első bejegyzések között szerepelne. A HR szakemberek döntő többsége rutinból kéri és próbálja – egyébként sikertelenül – használni. Vagy nem tudják, hogy mire való, vagy rosszul tudják, vagy fel sem merül, hogy bármi tudni vagy gondolkodni való lenne vele kapcsolatban.

interviewing-a-painting-company-cartoon.gif

A motivációs levél elvileg arra való, hogy a cég fel tudja mérni, hogy a jelentkező valóban belsőleg motivált, hogy a vágyott cégnél és pozícióban dolgozhasson. Az az idióta, aki ezt őszintén le tudja írni, és tényleg azt hiszi magáról, hogy a munka világában fog kibomlani számára a boldogság illatos rózsája, és nem egyszerűen pénzt akar keresni a munkájával, könnyen azzal szembesülhet, hogy ugyanezt nála százszor jobban írják le nagypályás hazudozók, akik aztán el is viszik az állást.

Így aztán a motivációs levél a legjobban hazudó jelentkező kiválasztásának az egyik legjobb módszere. Gyalázatos termékeket forgalmazó cégek értékesítői számára kitűnő szűrő, mindenhol máshol rendkívül kártékony.

Számomra a legbámulatosabb az egészben, hogy a HR-esek nem hogy ebbe nem gondolnak bele, hanem az egészet valami, az eredeti céljáról leválasztott formagyakorlatként kezelik és hajtják végre az ignorancia langyos tavába hugyozgatva.

I'm Still Standing

Lassan három éve lesz, hogy nekiálltam gitározni. Noha nem tartok sehol, mégis folyamatosnak érzem a fejlődést. Olyanokon kapom magam, hogy kezdek igényesebb lenni, nem fogadom el, hogy úgysem tudom rendesen eljátszani, hanem ha nem megy, elemeire bontom, megfigyelem, hogy mit csinálok, mi az oka például egy átfogáskor jelentkező nem kívánt szünetnek, és igyekszem javítani rajta.

Mindeközben azt veszem észre, hogy egyre pontosabban játszom, a korábban elképzelhetetlen precizitás, hogy például egy pendítésnél csak két bizonyos húr szóljon, a következőnél meg három, egyre többször, és egyre megbízhatóbban sikerül. Vagy az akkordok felbontásával készülő dallamoknál egyre több riffben és egyre jobban tudom külön irányítani az ujjaimat, és a magam számára meglepően hamar eljutok oda, hogy a megfelelő mozdulatokat már nem előzi meg gondolkodás vagy tetten érhető szándék, hanem azok mennek maguktól.

Azt is érzem, hogy sikerül egyre beljebb hatolnom a dallamon kívül eső világba, azaz kezdek ráérezni, hogy hogyan használhatom az ütemet, jobban elférek közöttük, tudok játszani azzal, hogy a rendelkezésre álló térben hova mit pendítek, talán a dinamikám is cizelláltabb és kontrolláltabb lett, és egyre többször érzem, hogy húzása van annak, amit kitalálok és játszom.

Ja, közben vettem egy komolyabb akusztikus gitárt is, de a régit is pengetem, meg persze az elektromost is. Ez utóbbinál lassan el kell jönnie az időnek, amikor bemerészkedek a pedálok és effektek világába, de röviden az a helyzet, hogy csak azt tudom, hogy ezt minimalista módon szeretném tenni, mert azt vettem észre, hogy a különböző riffeknek más és más hangzás tesz jót ugyan, de a főszerepet mégis magának a játéknak hagynám. (Most mindössze a pickupokkal variálok). Hogy kompresszor pedál kéne vagy valami multifunkciós, nem tudom, hiába olvastam róla, hiába hallgattam demókat, és vélem érteni, hogy melyik effekt mit csinál, valahogy abszolút nem áll össze a kép, az olvasottakat és hallottakat nem tudom fejben alkalmazni a saját zenémre.

Mindenesetre itt, meg itt, meg itt tartok (ez a legújabb, eddig a kedvencem), és jelen pillanatban életszerűtlennek tűnik, hogy belátható időn belül lekattanjak a gitár(ok)ról.

Jelentés

Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben a szomszédommal. Ha az ablak előtt látom eljönni, a tekintete hideg és könyörtelen, katonás lépteinek koppanására vibráció fut végig a gangon, de felnyírt, ősz haja meg se rezdül. Ha viszont összefut valakivel, egy szempillantás alatt túláradóan kedves és beszédes lesz, hogy aztán a találkozást követően visszaváltson a rideg kőarcára.

A múlt héten a barátnőmmel váltott pár szót. A foglalkozása felől érdeklődött. Barátnőmtől tudtam meg, hogy kérdésre ő is elmondta magáról, hogy évtizedeken át külföldieket tanított magyarul. Ekkor hasított belém a felismerés: ez a nő elhárító volt. Az ki van zárva, hogy a nyolcvanas években külföldi cégek és követségek dolgozóit tanítva ne lett volna feladata, hogy információkat gyűjtsön róluk.

Ahogy ezt végiggondoltam, újabb részlet került egészen más megvilágításba. Mindig is furcsálltam, hogy egy ennyire szigorú, már-már kegyetlen tekintetű nőhöz hogy járhat ekkora társaság (ekkor a kedves, beszédes oldaláról még nem ismertem), ráadásul humán-értelmiségi ellenzékiek, ha értik, mire gondolok. Kérem, tájékoztassanak, hogy – a leírtak tükrében – folytassam-e a megfigyelését.

A rács

A kurva életbe! – ordította a tűzoltó – Hogy az istenbe’ rakták fel ezt a rácsot?! Rohadt mélyen be van építve végig a falba! Nem hiszem el! Nem viszi az erővágó se! Miből van ez, bazmeg?! – hallotta Imre bácsi a gang végén lévő lakásának ajtajából. Az utolsó érzés az alkotása felett érzett büszkeség volt, mielőtt a tomboló tűz rárontott.

Az új iskolám

Számos jelét tapasztaltam annak, hogy az új iskolám szigorúbb hely volt az előzőnél. Még nem voltam ott egy hónapja, amikor egy álmos reggelen, a nulladik óra előtt a nyíló öltözőajtó elől hirtelen hátralépve bevertem a fejem a gázcső csonkjába. Csak tompa zsibogást éreztem, és amikor egy perccel később Feri szólt az öltözőben, hogy véres a derekam, nem is értettem, hogy miről beszél.

Odanyúltam a derekamhoz, és tényleg bőven véres volt. Rövid gondolkodás után kissé meglepve értettem meg, hogy felrepedt a fejbőröm, onnan folyt le a vér egészen a derekamig. Egy kicsit megijedtem, de örültem is, hogy a tornaórát megúszom. Magamhoz vettem a tornazsákomat, és elindultam a tanári felé. A földszinti folyosón aztán vagy fájni kezdett a fejem, vagy csak az ijedtség miatt hittem, hogy fáj, nem tudom, mindenesetre megszaporáztam a lépteimet, és a lépcsőket kettesével szedve futottam fel a tanárihoz. Az emeleten egy ügyeletes állított meg azzal, hogy menjek vissza a földszintre, és jöjjek fel szépen: futni és kettesével venni a lépcsőket külön-külön is tilos.

Lementem, és feljöttem újra, így már megközelíthettem a tanárit. Kopogj, köszönj, kérj elnézést! – olvastam az ajtóra függesztett táblán. Kopogtam, megvártam, hogy szólítsanak, benyitottam, köszöntem, elnézést kértem, majd elmondtam, hogy mi történt.

A tanárok bosszúsággal kevert rezignáltsággal nyugtázták a történteket. Végül a technikatanár állt fel egy fájdalmas sóhajt kipréselve magából, rám se nézve megcsóválta a fejét, és intett, hogy kövessem. Leballagtunk a lépcsőn, végig a földszinti folyosón, le az alagsorba, el az öltöző mellett. Egy vasajtóhoz értünk, aminek a kulcsát a technikatanár hosszas silabizálás után azonosította egy nagy kulcscsomón.

Bent dohos szag és nedves, fent boltozatosan összezáródó téglafal fogadott, de meglepően meleg volt a folyosóhoz képest. A helyiség légópince lehetett valaha. A technikatanár felkapcsolt egy huszonötös izzót, és belépett egy kisebb kamraszerűségbe. Intett, hogy menjek utána, majd egy szó nélkül megfordított, aztán érzésre egy frottír törölköző egy darabjával megtörölte a sebemet.

Meg akartam fordulni, de nem engedte. Valamit matatott a hátam mögött, majd erősen megfogott, megcsípte a fejbőrömet a sebnél, aztán nagyon éles, az ujjaimig sugárzó fájdalmat, és égett haj szagát éreztem. Ekkor már reflexből megfordultam, és egy ódivatú forrasztópákát láttam meg a technikatanár kezében. Csak mintegy mellékesen intett, miközben kihúzta a konnektorból a pákát, hogy mehetek. A félreértések elkerülése végett aztán hozzátette szóban is, hogy „Mehetsz öltözni”.

Kikóvályogtam a folyosóra, amit most nagyon hidegnek éreztem, és azt vettem észre, hogy az ujjaim is egészen el vannak fehéredve. Annyira fáztam, hogy remegni kezdtem. A seb égni és lüktetni kezdett. Nem sírtam, de folytak a könnyeim, és az orrom is. Biztos valami idegi összeköttetés... Gépiesen átöltöztem, és elhűlt kezeimet dörzsölgetve kopogtam be a tornaterembe. Köszöntem, elnézést kértem, de nem tudtam elmondani, hogy miért késtem, mert a tornatanár azzal intett le, hogy nyomjak huszonöt fekvőtámaszt, aztán álljak be a többiek közé futni. Ahogy a kezem a parkettához ért, a futó osztálytársaim lépteinek ütéseit a sebemben éreztem.

Megvetés

Feszesen öltözött, magabiztos tartású koraötvenes férfi lép fel a buszra az első ajtónál. Megáll, és hideg tekintetével mindig ugrásra kész megvetésének tárgyát keresi. Mivel hirtelen senki különöset nem talál, leül a legközelebbi szabad ülésre, háttal a menetiránynak. Elővesz egy futtában reklámújságba bújtatott könyvet, és rezignáltságot színlelve falni kezdi. Ahogy a sorok közé mélyed, ébersége lankad, ő előre dől, a reklámújság lefittyed, és kivillan a könyv címe: Segítség, akaratos a gyerekem!

süti beállítások módosítása