Az egyik közeli plázában volt dolgom, és annak végeztével leereszkedtem legalulra, a szupermarketbe, hogy vételezzek pár magos zsömlét. Közben eszembe jutott, hogy tejet is veszek, de kosár nem volt nálam, notebook táska meg esernyő viszont igen, úgyhogy szabad ujjperceimmel szorítva az árukat a gyorspénztárak felé indultam.

Odaérve rögtön elfogott az érzés, hogy itt egy ideje áll az idő. Mindkét kassza meg volt akadva. Az elsőnél valami a pénztárgéppel történhetett, és a rendesen megrakott táskából mindent vissza kellett rakni a kosárba, és újra végigpittyenteni mindent. A másiknál egy vevő okoskodott.

Éveknek tűnő perceket töltöttem így, kezdett melegem lenni az öltönyben, a tejek sarkát a táskámhoz szorító ujjaim fehéredtek, a nyomásmérőm mutatója pedig szépen megindult fölfelé.

Aztán kicsit nyugodtabb lettem, amikor egyet előre tudtam lépni, és a bal oldalon már fizető vásárlótól és a pénztártól jobbra letehettem a dolgaimat. De ez a vevő is okoskodó volt, az a fajta, aki minden mondatát fontoskodó kérem szépennel kezdi, extra érméket rakott sorba, és arra is volt koncepciója, hogy a kézenfekvőhöz képest hogyan kéri a visszajárót.

Csakhogy a gépbe már minden be volt ütve, és a nyitott kasszafiók felett hamar kialakult a helyzet, amit végül is egyik résztvevő sem értett. A hatvan fölötti pénztáros felnézett, és már ekkor tudtam, hogy a következő felvonás nem percek alatt fog lemenni.

A segélykérésre megérkezett a kisfőnök(?). A pénztáros elmondta a problémáját, a nő meg többféleképpen is megpróbált segíteni neki. Olyanokkal például, hogy „Minek nyitottad ki a kasszát, ha tudtad, hogy…”, meg „Ilyenkor már én sem tudok semmit csinálni…”, és közben hosszú, nyúltagyig hatoló szemkontaktussal bolondított hatásszüneteket tartott, amit csak addig függesztett fel, amíg a körben állóktól is megpróbált begyűjteni pár, a felháborodásában osztozó pillantást.

A pénztáros nőnek le volt hajtva a feje, és olyan benyomást keltett, mint aki iszonyú nyomás alatt érzi magát, de próbál asszertív lenni, és válaszolni a fent említett költői kérdésekre. Eközben derült ki, hogy most tanul be. Meg az is, hogy tulajdonképpen nem történt semmi visszafordíthatatlan hiba, csak nem tudta, mit kell ilyenkor nyomni. A főnöke se jött rá, hanem a szomszéd pénztáros lépett oda.

Míg az okoskodó vevő is háborgott egy kicsit távoztában mintha azt feltételezve, hogy ez az egész tulajdonképpen ellene irányult, én leginkább elszégyelltem magam, hogy még bennem indult fölfelé a pumpa, noha a környéken az én problémám volt a legkisebb. Megsajnáltam a hatvanas nőt, aki ki tudja milyen életpálya után és körülmények között került pont ide, pont most, ahol és amikor öt méteres körzetben mindenki rá ventilálta a saját, külön bejáratú frusztrációit.