A nyugdíjas mérnök álom és ébrenlét határán egyensúlyozott. Csukott szemei előtt lomha foltok úsztak, fülébe távoli, azonosíthatatlan zajok foszlányai szüremlettek be, de belül valami vibráló türelmetlenséget érzett.

Egyszer csak meghallotta, ahogy kint a lépcsőház ablaka megnyikordul, és egy pillanattal később kis csengettyű szól, hogy pár lélegzetnyi szünet után az egyszeri hang folyamatos csilingeléssé váljon. A félemeleti szomszéd macskája ért haza.

Az idős férfi arca megfeszült, szemháját erővel szorosabbra zárta, és egy indulatos mozdulattal felkapcsolta a kislámpát az éjjeli szekrényen. Szeméből szinte kicsordult a könny, ahogy a lomha foltok egyetlen égő, izzó fehér ragyogásnak adták át a képzeletbeli horizontot.

Amíg szeme lassan szokni kezdte a világosságot, kitapogatta és kézbe vette a tollat, majd résnyire nyitotta a szemét, feltámaszkodott, és szabad tenyerével eltakarta a villanykörte éles fényét.

Érzékei mintha egyszerre tértek volna magukhoz: amint le tudta olvasni a nagy falióra számlapját (fél kettőt mutatott), az óra monoton tik-takjának hangja is visszatért, ki tudja honnan. – Na kérem szépen – dörmögte maga elé a nyugdíjas mérnök, és az előtte fekvő lapon egy vonalzóval szerkesztett táblázat soron következő rubrikájába, az aznapi dátum mellé felírta a pontos időt.