Mindig értetlenül álltam az előtt, hogy valaki személyi edző segítségét kéri ahhoz, hogy egy konditeremben tudjon mihez kezdeni. Olyan ez, mint étkezési asszisztenst kérni és fizetni az étteremben, nehogy rosszul használjuk a villát.
A gépek adják magukat, és a többiek megfigyelésével – feltéve, hogy felismerjük és figyelmen kívül hagyjuk az idiótákat – bármilyen átlagos intellektusú ember érdemben képes edzeni. A személyi edző létezésének tehát két életszerű oka lehet. Az egyik az akaratgyengeség, amikor valaki külső nyomás nélkül képtelen rávenni magát az edzésre. A másik, hogy a saját ostobaságától megmentse a kuncsaftot, és ne hagyja, hogy az tönkrevágja az egészségét.
Fentiek fényében elkezdtem módszeresen megfigyelni az általam látogatott edzőterem személyi edzőit, és végtelenül szomorú tapasztalatokra tettem szert. A testi egészség szempontjából közvetlenül nem ártalmas, de pszichésen beteg dolog az a rajongás és kritikátlan elfogadás, amivel az ügyfelek fordulnak az edzőik felé. Tátott szájú tinédzserek, rebbenő szempillájú fruskák, és ugyanezek felnőtt verziói – gyerek üzemmódban.
A dolog ott válik veszélyessé, hogy az edzők komoly hányada elképesztő mértékben dilettáns, az ügyfél pedig a rajongástól ezt nem veszi észre. Akkor sem, amikor fizikai fájdalmai vannak egyes gyakorlatok közben, meg úgy általában.
A rombolás fő színtere persze a hát. Karjukkal tizenöt kilós tárcsákat ölelő, negyvenkilós csajokat hajtanak fel olyan állványokra, amiket eleve legyártani sem lett volna szabad, ahol aztán derékban meghajolva, rögzített lábakkal emelgetik magukat. Gondolom, a cél a tartás javítása lenne, illetve a gerinc mellett futó izmok megerősítése, de azt földön, hason fekve hátemelgetéssel éppenséggel veszélytelenül lehetne végezni. Hátborzongató volt látni, ahogy az egyik ilyen csaj gerince az egyik csigolyánál élesen szöget váltott, ő pedig az erős fizikai fájdalom látható jeleit produkálva, behunyt szemekkel, összeszorított foggal megcsinálta a gyakorlatot tizenkétszer, majd learatta személyi edzője elismerő ajakbiggyesztését.
Egy másik edzővel váltottam pár szót, mert épp foglalta az egyik gépet, amit használni szerettem volna. Egy másikat javasolt, mire felfedtem neki, hogy van az nem jó a hátamnak. Ő nagyon kedvesen felsorolt pár ökölszabályt, hogy a hátnak mi jó, meg mi nem, majd az egyik tanítványa felé fordult, aki épp azt kérdezte, hogy a húszas tárcsát hogy szokás felemelni a földről. Ne törődj vele, csak emeld – hangzott a válasz, és a vékonydongájú srác már hajolt is előre, és púpos háttal nagyot rántott a tárcsán. (Nem mintha egyenes háttal, de törzsdöntve sokkal okosabb lenne: az ilyesmire a combizmok valók).
Az evezőpad is slágergép, a fizetős gerincgyógyászati szakrendeléseken szobrot is fognak állítani neki. Itt is mindenperces látvány, hogy púposan, az erőlködéstől majd’ beszarva húzzák maguk felé az ésszerű súly másfélszeresét az egészségkárosodásra ítéltek, és lelkesen keresik edzőjük elismerő pillantását. És meg is kapják.
Azt a hátgépet, ahol ehhez hasonlókat elölről megtámasztott törzzsel, azaz a másik minden előnyét felsorakoztatva, de annak hátrányai nélkül lehet végezni, általában üresen találom.
Ha tetszett a bejegyzés, vagy épp felháborított, de te pont azt szereted, akkor itt tudod lájkolni a facebookon, hogy le ne maradj semmiről.
