A riporter félig a kamera felé fordulva, a szikkadt korlátot fogva lépdelt felfelé a rozoga lépcsőn. Marhabőr cipője alatt fáradtan nyikordultak a lépcsőfokok. A verandára érve megállt az ajtó előtt, és a kamera felé fordult. Mögötte teljes egészében láthatóvá vált a pókhálós ablakú, kiszáradt, fényét vesztett faház.

– Kedves nézőink! – szólalt meg – Dr. Jack Keplorkian meglehetősen későn, 1996-ban vonult nyugdíjba. Maga mögött hagyta az egyetemi katedrát, de nem hagyta maga mögött élete egyetlen szerelmét, a matematikát. Sikerült kinyomoznunk, hogy ebbe, a hátam mögött látható – nyugodtan mondhatom – egyúttal isten háta mögött elhelyezkedő házikóba vonult vissza a százkettedik születésnapját épp ma ünneplő tudós, hogy a világ zajától távol, minden figyelmét a Poincaré-sejtés megoldásának szentelhesse.

– Hölgyeim és uraim! Ez – ha a nyugdíjba vonulás előtti időt nem számítjuk – húsz év befektetett munkát, húsz év koncentrált figyelmet, húsz év küzdelmet jelent. Kérem, próbálják meg elképzelni az elszántságnak, az elhivatottságnak ezt a fokát! Próbálják meg elképzelni az egybefolyó hétköznapok és észrevétlenül elsuhanó, akár a maihoz hasonló ünnepnapok végtelen sorát, amelyek Dr. Keplorkian számára jelentőségükben mind eltörpülnek a mindent elhomályosító életcél roppant fényéhez képest.

– Most rövid reklám következik, de önök már most is szavazhatnak egészen a program első felének végéig. A képernyő alján láthatják a telefonszámot, és a kérdést: „Eláruljam-e Dr. Jack Keplorkiannak, hogy a Poincaré-sejtést Grigorij Perelman 2002-ben már igazolta?”. Igen vagy nem? Kérem, szavazzanak, és el ne mozduljanak a képernyő elől! – emelte fel a riporter az ujját, és a bejárati ajtó felé fordult, a képernyőn pedig pár perc reklám következett.