Azt gondolom (és aszerint is élek), hogy az embernek főbb elvek mentén kell szervezniük az életüket. Ha ezek valódi értékeken és önismereten alapulnak, akkor a legtöbb helyzetben lehet tudni, hogy mi a helyes döntés, csak alkalmazni kell a vonatkozó elve(ke)t az adott szituációra.
Az én egyik ilyen, amúgy messze nem eredeti elvem az, hogy amikor nincs fix bevételem, akkor a költéseimet a szokásosnál is szigorúbban a szükségleteimre alapozom, azaz nem ilyenkor váltok valóra anyagi vonzattal járó álmokat, nem ilyenkor engedem el magam, nem ilyenkorra ütemezem a nem sürgős költéseket.
Jelen helyzetben ez azt jelenti, hogy noha már az eredeti tervem is az volt, hogy majd elektromos gitáron fogok ügyködni, és az olcsó akusztikusommal talán el is jutottam oda, hogy megérdemelnék egy szintlépést, vagy legalábbis kiderült a magam számára, hogy tartósan komolyan gondolom a dolgot, még sincs itt az ideje, hogy most, hogy még mindig nincs munkám, vásároljak be ilyen erősen.
A dolgot bonyolítja, hogy az embernek nem csak elvei vannak, hanem egy saját útja, amit be kell járnia, amihez folyamatosan dolgoznia kell magán, ki kell lépnie a komfortzónájából, hogy élettapasztalatokkal gazdagodjon. Nekem – egyebek mellett – a rugalmasságomon és a pesszimizmusomon kell dolgoznom.
Na ezért vettem egy elektromos gitárt. Meg egy erősítőt hozzá. Persze kellett egy kábel is, és úgy néz ki, hogy vállhevederre is szükségem lesz (vagy csak az akusztikus magasságához szoktam hozzá; majd elválik).
A dolog technikailag úgy nézett ki, hogy a kiszemelt gitár (Ibanez GAX30) jelentősen megdrágult, ha jól látom a helyzetet, azért, mert egy diszkont értékesítő eltűnt a piacról. Ha már így esett, elkezdtem más gitárokat is nézni, és hogy ne eresszem bő lére a dolgot, az Epiphone SG G-400 mellett döntöttem. Mindent elolvastam róla a neten, és megnéztem az árakat. Talán valami kifutott készlet miatt a két normális szín (fekete és viseltes cseresznye) húszezerrel drágább volt, mint a rendkívül lehangoló viseltes barna. Ez utóbbi mellett döntöttem, elvégre nem elsősorban nézegetni akarom.
Ahogy a döntéssel megvoltam, zenetanuláson felfényesített memóriám előpattintott egy olyan ár-összehasonlító oldalt, amiről hallottam már, de még soha nem kattintottam rá. Megtettem viszont most, és a viseltes cseresznye színűből is találtam egyet, az olcsóbb barnánál is majd’ húszezerrel olcsóbban. Nagyon gyorsan elmentem egy üzletbe, hogy ha van valami turpisság, elsősorban a nyakon, akkor arról szerezzek tudomást. Pont ilyen gitár épp nem volt, de egy azonos nyakú unokatestvér igen. Azt megmarkolásztam, vettem egy gitárállványt, és rohantam haza megrendelni a gitárt.
Tegnap meg is jött mindennel együtt. Teljesen le vagyok nyűgözve. Hihetetlenül precízen megmunkált, nagyon korrekt hangszer, igazi precíziós műszer. Miután órákat töltöttem vele, mint akit ufók raboltak el, elfelejtettem enni, meg inni, még a nap végén kezembe fogtam az akusztikust is, hogy kipróbáljam, hogy az elektromoson másik hangnembe ültetett egyik riffem emezen hogy szól. Hát drámai a különbség. Persze ez körte-alma összehasonlítás, de alighanem most értettem meg tapasztalati úton, hogy mi az igazán jó.
De ez abszolút nem baj, eddig is élveztem (majdnem) minden percet, és hátha meghálálja magát, hogy Zsigulin tanultam vezetni, és a Hondát már gyerekjáték lesz. Az első benyomásom legalábbis az, hogy ezen sokkal könnyebb játszani. Nekiállok a daloknak.
