Falom a zeneelmélet olvasmányokat (például: Daniel L. Levitin – This is Your Brain on Music) és youtube videókat, és közben elmélkedem, emlékezem és próbálom a tanultakat a gyakorlatba átültetni, vagy legalább elhelyezni fejben, hogy a még nem létező gyakorlatomhoz hol és hogyan fogom tudni kapcsolni.
Emlékszem, hogy egyszer nagyapám tanított zongorázni. Kisiskolás lehettem. Megtanította a Szamárindulót, meg a Cseh bogár, cseh bogár, Sári ne dobálj! című dalokat, és ennyiben maradtunk. Semmi elmélet nem volt, csak a mozdulatsor megtanulása. Nagyapám szigorú ember volt; úgy voltam vele, ezt gyorsan megtanulom, a Für Elise-t már nem vállalom, aztán túl leszek rajta. Láttam, ő miket zongorázik, és tudtam, hogy odáig (így) eljutni pokol lehet. Fel sem merült, egyetlen pillanatra sem, hogy zenélni öröm lehet, nagyapámon sem látszott, hogy élvezné: úgy nézett ki zongorázás közben, mint aki valami – egyébként nemes – kötelességét teljesíti.
Amikor azt írom, hogy semmi elmélet, nem azt a porosz oktatást jellemző módszert hiányolom, hogy ha a gyerek zenélni kezd tanulni, akkor hangszerrel egy épületben nem tartózkodhat, viszont kézjelezve kell szolmizálnia, meg a semmiből előrángatott hangsorokat felböfögnie, megtanulnia a hegedű történetét, és elismernie, hogy Kodály kitűnő ember volt.
Hanem csak arra gondolok, hogy ha nagyapám mondott volna pár szót arról, hogy vannak a fülnek kellemes, meg kellemetlen hangok, és ezeknek az egyik variációja így néz ki, ezek meg ugyanazok a hangok, mint ezek, csak egy oktávval mélyebben, és ha itt klimpírozol, meghökkentően hamar bele fogsz akadni egy dallamba, és máris létrehoztál egy kisebb csodát, stb., akkor lehet, hogy még azon a délutánon beszippant a dolog. Ez persze egyrészt nem biztos, másrészt soha nem fog kiderülni.
Az egyik mostani olvasmányomban olvastam egy gyerekeknek kitalált zeneoktatási módszerről. Bemennek az első órára, ott a kezükbe kapnak egy gitárt (vagy egy másik, zongoránál kisebb hangszert), és azt mondják nekik, hogy sziasztok, találkozunk két hét múlva, addig nézegessétek, tapogassátok, csiholjatok belőle hangokat, ha van kedvetek. És a gyerekek hazamennek, és nekilátnak, és tökmindegy, hogy milyen „eredménnyel”, a lényeg, hogy ráhangolódnak, hogy hatni tudnak a hangszerre, reakciót tudnak kiváltani belőle, és lesz egy saját élményük, aminek a fényében eggyel beljebbről tudnak értelmezni mindent, amit tanítanak nekik, belefuthatnak egy csomó „Aha!” élménybe, hogy igen, nekem is feltűnt, hogy ez ugyanaz a hang, mint ott az, meg hogy ez jól szól, az meg nem, és most látom, hogy miért.
Én például úgy kezdtem németül tanulni egy budai nyelvstúdiós kazetta + könyv kombóból, hogy ott alapvető, az életben is előforduló párbeszédek voltak leírva, és felmondva, amit nekem be kellett gyakorolnom úgy, hogy a fordítás ott volt utána, de semmi részletes magyarázat. Direkt arra kértek, hogy ne is agyaljak semmi olyanon, hogy de ha a bácsiról itt ezt mondja, akkor a nénire ott miért mást.
Mikor a megtanulással percek alatt megvoltam (mert a leckék úgy voltak kitalálva, hogy percek alatt meg lehessen velük lenni), és így rögtön bezsebeltem egy kis sikerélményt, mert gyakorlatilag németül beszéltem, akkor jött a háttérmagyarázat, hogy nőnem, meg hímnem, esetek és hasonlók. És a tanultak egyszerűen bepattantak egy összefüggésrendszerbe, ráállították az agyamat, hogy itt ilyenekben is lehet és kell gondolkodni. Én ennél hatékonyabb nyelvtanulási módszert azóta sem láttam – azon kívül persze, hogy ha valaki (lehetőleg gyerekként) anyanyelvi közegben tud tanulni. Ez a módszer pedig pont ezt szimulálta.
De ez már nem egészen tartozik ide persze. Itt csak azt szeretném megjegyezni, hogy örülök neki, hogy a gitározást a gyakorlattal kezdtem, hogy tudatlanul tapintottam ki dallamokat, meg ritmusokat, és csak csepegtetve jutottam hozzá azokhoz a zeneelméleti infókhoz, amik perspektívába helyezték, hogy mi a jó istent művelek. Számos zenésztől olvastam, hogy csak annyi elméletet tudnak, ami nem gátolja őket abban, hogy érzésből játsszanak. Lehet, hogy elbizakodottság, de én bízom abban, hogy nem tudom túltanulni magam elméletből, mert elég figyelnem az attitűdömre, hogy ne vegyész módjára próbáljak meg előállítani valami hatást, aminek elméletileg működnie kell. (Az ilyen kísérleteket a filmművészetben és az irodalomban is fel lehet ismerni messziről, mint hiteltelent, sablonost és gagyit). Vagy mondjuk úgy, nem ez fog megállítani a zeneelmélet megtanulásában.
Praktikusan meg ott tartok, hogy értem, hogy mit keres gitárosok keze ügyében zongora. Sokkal jobban (át)láthatók rajta a hangok, a közös leütések nehézsége nem fogható a gitáréhoz – legalábbis, ha csak egy-egy jó hangot, hangpárt keresünk – azaz jó dallamötleteket lehet kikísérletezni rajta, aztán, hogy azt a gitáron hogy lehet előállítani, az egy másik kérdés.
Meg ott is tartok, hogy jó eséllyel vennem kell egy angol-magyar zenei szótárt, mert most épp a triad-oknál tartok, amikről azt hittem, hogy magyarul tercnek hívjuk, de nem, hanem úgy néz ki, hogy hármas hangzatnak(?!). A lényeg, hogy három, együtt harmonikus hang lejátszásáról van szó, ami persze egy csomó helyen lefogható a nyakon, és a nehézség ugyanaz, mint a power chordoknál, azaz a kéztartást nem lehet egyszerűen átcsúsztatni, mert a bundok egyre sűrűbben jönnek. Jó néhány van közöttük, amit fizikai pokol lefogni, pontosabban megpróbálni lefogni, akkorát kell terpeszteni hozzá. Meg van az is, hogy az akkordoktól eltérően itt előfordul olyan is, hogy mondjuk második, harmadik és negyedik húron pendítek, de az elsőt, az ötödiket, és a hatodikat némítom, vagy nem pendítem. Na ez számomra tébolyító kihívás technikailag, úgyhogy első körben a szélső három húrokra eső variációkat fogom forszírozni.
Mindemellett van egy olyan érzésem, hogy nem csak azért, mert ebben már tartok valahol, vagy mert már annyi energiát fektettem bele, de a hangsúlyt az akkordokon fogom tartani: sokkal teltebb a hangzása, mint ezeknek a „hármas hangzatoknak”. Ennek is megvan a helye, de a talán nem teljesen fiktív zenei ösztöneim engem nem arra hajtanak.
