Új módszerem van: nekiállok nagyjából ész nélkül pengetni föl-le, aztán váltok egy akkordot, amiről azt gondolom, hogy jól fog hangzani, tartom a ritmust, belecselezek a pengetési mintázatba, aztán meglátom, mi sül ki belőle.

Most már többedszerre egy – szerintem – baromi jó dallam, rendes groove-val. Több olyan riffem is van már, amivel saját magamat be tudom bolondítani, és azt veszem észre, hogy verem a lábammal a ritmust, plusz egyre durvábban pengetek, ahogy belelovalom magam, aztán amikor észreveszem, hogy a pontosság rovására kezd menni a vehemencia, visszaveszek, és a riffről le nem szállva elkezdek a dinamikával kísérletezni, és szinte kívülállóként nézem, ahogy az ujjaim teszik a dolgukat. Amikor visszahallgatom, hogy mit műveltem, szintén önkéntelenül ütöm a ritmust a lábammal.

Azt is észrevettem, hogy gondolkodás nélkül variálom azt, hogy egy-egy akkordot hagyok kizengeni, vagy lefojtom. Mikor erre rácsodálkozom, kipróbálom máshogy, és rájövök, hogy az volt a legjobb, ahogy zsigerből csináltam. Ez szerintem már annak a csírája, hogy ki fogom tudni fejezni magam a zenén keresztül.

A jazzes könyvben ugye volt az is, hogy az a jó, ha az ember érzésből, zsigerből, és nem fejből, gondolkodva játszik. A fentieken felül erre szívmelengető példa, hogy az egyik riffnél azt a cselt vetettem be kicsit magamat is meglepve, hogy a záró hangot az addig két részre osztott ütemben háromszor pendítem le. Egyszerűen imádom hallgatni, szerintem az adott riffnek ez egy masszívan savas-borsos része. De ami itt a lényeg, megérzésem szerint ez klasszikusan olyan dolog, amit átgondoltam rohadt nehéz lehet csinálni, hanem csak úgy sikerülhet, ha egyszerűen beleugrik az ember.

A felvételeket visszahallgatva azért erősen hallom, hogy nem vagyok még rendes zenész, a gitárom nem egészen része még a testképemnek, satöbbi, de ez egyrészt javulni fog, másrészt egyelőre szabadon szebben játszom, mintha tudom, hogy most fel is veszem.

Ma egy újabb megerősítésben is volt részem. A szomszédom kérdezte a gangon összefutva, hogy én gitározom-e. Mondtam, hogy igen, én próbálkozom, és azon vagyok, hogy az idő előrehaladtával ezt egyre kisebb tortúra és egyre nagyobb élvezet legyen hallgatni. Erre ő úgy reagált, hogy igen, emlékszik arra is, amikor még csak gyakoroltam. (Vegyük észre a különbséget kettőnk észlelésében!).