Már mentünk pár megállót, amikor meghallom a jól ismert mondatot: Jegyeket és bérleteket kérem felmutatni ellenőrzésre. Felnézek, egy térdnadrágos figura az sárga pólóban, a karszalagját behajtott könyökén igyekszik tartani.

Ketten ha fel tudják mutatni a bérletüket, a harmadiknak, egy koraötvenes háziasszonynak nincs semmije, úgyhogy az ellenőrzés eddig tart. A nő hangját nem hallom, valószínűleg csak motyog, arca a kifejezéstelen és a zavarban lévő között imbolyog. Együtt leszállnak az ellenőrrel, aki már készíti a papírmunkának valót, de a nő nem túl gyorsan, de annál elszántabban, behúzott nyakkal, és arcán a félelem és a sértettség keverékével konokul megy végig a járdaszigeten, majd át a zebrán, és fel a kis utcán a kertes házak felé.

Az induló villamosból látom a szomorú, tehetetlen ellenőrt. Szemmel láthatóan naponta számtalanszor van ehhez hasonló élménye, hogy ő testesíti meg a formátlan hatalomszerűség belülről rothadó fekete lelkét. A jelek szerint úgy döntött, ilyenkor inkább hagyja a francba az egészet. Az emelkedő kis utcán felfelé kaptató nő arca most már a sértettség és a diadal elegyének jegyeit veszi magára. Mintha sikerült volna kiállnia egy olyan természettől fakadó jogáért, amitől mégis mindig megpróbálják megfosztani.

Egyelőre nem olyan bátor, hogy a lopáshoz való alanyi jogát a boltban is megpróbálja érvényesíteni. Ott valahogy furcsa lenne, ami a villamoson természetes. Esetleg majd egy egyhetes, az egész kerületre kiterjedő áramszünet idején.