Kinéztem egy órát magamnak a neten, ami vízálló, és napelemes, azaz remélhetőleg az életben nem kell hozzányúlni, csak egyszerűen működni fog mindig és mindenhol. Jól megnéztem egy boltban, felpróbáltam, hogy milyen a való életben, kicsit beszélgettünk róla az értékesítővel, majd mivel láttam, hogy ez jó, azt mondtam, hogy kicsit érlelem még a gondolatot (egy másik típust is megvizsgáltam közelebbről), majd hazamentem és megrendeltem a vágyott darabot a bolti ár kétharmadáért.
Ma meglepetésszerűen meg is érkezett, noha későbbre ígérték, illetve nem szóltak, hogy egyáltalán feladták, de mindegy, kivételes szerencsével pont itthon voltam. A tervem az volt, hogy elviszem egy (szigorúan) másik óráshoz, hogy vegyen ki egy-két szemet a fémszíjból, de aztán arra gondoltam, hogy ezt meg kell, hogy tudjam oldani én is.
Rákerestem a Youtube-on, és megértettem, hogy mi a teendő. Kellett hozzá pár szerszám, illetve eszköz, ami közül nekem konkrétan egy sem volt, de mindegyiket helyettesíteni tudtam. Használtam egy elég nagy kalapácsot (persze finoman), egy kis szöget, illetve először – és jó eséllyel utoljára – hasznát vettem annak, hogy a nappali asztalának a felülete mintha lambéria lenne, azaz ocsmány, bajosan takarítható, de a lécek közötti réseket most pont a hasznomra tudtam fordítani: oda ment a helyéről kiütött csapszeg (vagy mi).
Bezacskóztam a kivett szemeket, összeillesztettem a szíjat, betoltam a csapszeget, kész. Szinte könnyekig meghatottam magam, hogy a barkácsolást elvből elutasító emberként ennyire gyorsan ilyen látványos sikert értem el: az óra pont úgy feküdt a csuklómon, ahogy meg van írva.
Még vastagon tartott az örömöm, amikor egyszer csak azt kellett látnom, hogy az imént precízen visszaillesztett csapszeg szinte akadálytalanul csúszik ki a helyéről, és arra is alig kellett várnom, hogy ugyanez a másik kivett szemnél is megismétlődjön.
Persze visszatettem őket a helyükre, de sejtettem, hogy itt nem véget ért valami, hanem elkezdődött. Nézegettem, hogy túl nagyot ütöttem-e, kitágítottam-e a lyukat, amit nem kellett volna, vagy mi volt a bűnöm, de nem találtam semmi nyomát semmi túlkapásnak vagy pontatlanságnak.
Rezignáltan vettem tudomásul, hogy mégis az órásnál fogok kikötni, továbbá próbáltam elhessegetni a feltoluló gondolatokat a visszaküldéssel való vesződésről, a márkában megingott hitről, és még pár szabad asszociációról.
Aztán egyszer csak tevés-vevés közben egy parányi fém-alkatrészt láttam megcsillanni az asztal vájatában. Rögtön tudtam, hogy ennek köze van a kialakult helyzethez. Dicsekvésből mondom, hogy a szóban forgó bizbaz kb. 3mm hosszú, és tán 0,2mm átmérőjű: az óraszíj lyukának a belsejébe kell bepasszolnia, ahogy arra saját magamat is meghökkentő éleslátással elég hamar rájöttem.
Bepasszintottam a helyére, ráillesztettem az ellendarabot, majd beütöttem a csapszeget a helyére. Kész – gondoltam, aztán látom, hogy a művelet a végén félresiklott, és a csapszeg nem a helyén jött ki, hanem a másik végen lévő rész mellett. A szeggel megpróbáltam kiütni, de az persze lepattant. Erre a szerszámosládához mentem, és onnan elővettem egy olyan dolgot, amit most se tudok, hogy mire való, én mindenesetre azt illesztettem a csapszeg tetejére, és azt kalapálva ütöttem vissza a külvilágba. A csapszeg elgörbült, kuka, de nem baj, hiszen maradt még ilyen a kivett szemeknek köszönhetően. Másodszorra sikerült.
Vaslogikám arra a következtetésre kényszerített, hogy valahol lennie kell egy másik, pontosan ugyanilyen kis bizbaznak. Tehát egy 3mm-szer 0,2mm-es fémdarabkának. Átfésültem az asztalt, a rajta lévő papírokat, kábeleket és egyebeket, de nem találtam. Letérdeltem, és végigpásztáztam az ülőgarnitúra és az asztal alatti homályban, majd az asztal mellett, végül a gitárállvány alatti pormacskák között lapulva megtaláltam.
Innen már csak az volt a dolgom, hogy az első eset ügyetlenkedéseit elkerülve a helyére tegyem, majd beüssem a csapszeget, és boldogan használjam az órát beláthatatlanul hosszú ideig.
Mondom, mindig kerültem a barkácsolást még a megfigyelés szintjén is, de a múltkor jobban tudtam, hogy mi lehet a baja a kocsimnak, mint az egyébként megelégedésemre dolgozó szerelő. Most megint van egy kis gond, neki már el se fogom mondani, maximum azért, hogy halljon róla, ha majd később ilyesmivel találkozik.
A youtube-os önjelölt segítők meg legalább annyit megemlíthetnének valahol a folyamat közben, hogy belekacsintanak a kamerába, hogy van még egy parányi részlet, amin minden áll vagy bukik, és nem fogjuk megemlíteni, hogy mi az, de sok szerencsét hozzá.
