Ma vettem észre, hogy már markolászom a gitárt egy ideje, de még mindig nem fáradtam el. Nem mérem az időket, de annyi biztos, hogy ez szintlépés.

Újra visszatértem a legegyszerűbb akkordváltáshoz, és mintha mégis működne a korábbi elméletem, miszerint minden gyakorlás meghálálja magát, azaz abban is jobb leszek, amit konkrétan nem gyakoroltam. Harminckettőt produkáltam.

A többi akkorddal még maximum húszig jutok, de ezt egyszerűen volumennel fogom legyőzni, azaz addig csinálom, amíg bele nem szervül az ujjaimba. A mérésnél még nincs áttörés, de a sima gyakorlás közben egyre gyakrabban fordul elő, hogy elkap a gépszíj, és korábban nem tapasztalat tempóban váltogatok – amíg ki nem zökkenek egy mellényúlással vagy egyéb zavarral.

További jó jel, hogy szinte napról napra érzem, hogy ami előző nap még lehetetlennek tűnt, az ma már lehetséges, ami meg iszonyú nehéznek, az nem olyan vészes. Feltételezem, hogy az történik, hogy éjjel megerősítést kapnak azok az új idegkapcsolatok az agyamban, amiket forszírozok, így másnap onnan noszogathatom tovább a bennem születő zenészt.