A pénteki és szombati apró események, illetve azok hiánya, mint cseppben a tenger sűrítik össze az angol mindennapok egyik fő sajátosságát. Azt ugyanis, hogy jó néhány szolgáltatást olyan lendületes eleganciával terveznek meg a legapróbb részletekig, hogy már rágondolni is öröm, hogy milyen jó lesz minden, amikor a gépezet beindul. Viszont nem indul be.

És ez a végeredmény szempontjából pontosan ugyanolyan, mint ha abszolút meg sem tervezték volna, hanem kávézaccba kockadobással döntenék el az események menetét.

Csütörtökön rendeltem egy gitárt – most mindegy, hogy miért. Kérhettem volna úgy is, hogy másnap itt legyen, de nekem nem volt sürgős, így nem ikszeltem be ezt az egyébként fizetős extrát. Aztán reggel elmentem dolgozni, de alig másfél óra múlva kaptam egy sms-t, hogy huszonvalahány perc múlva kezdődik az az időablak, amikortól egy órán belül valamikor ott lesznek az ajtóm előtt. Volt már ilyen: akkor a legnagyobb megdöbbenésemre a lehető legkorábban hozták ki a csomagot.

Így az épp futó fuvart elintézve azonnal hazavezettem a reggeli csúcsforgalmon keresztül, és vagy nyolc perc késéssel otthon voltam. Nem hívtak, nem hagytak cédulát, tehát nem voltak még itt. Ittam egy kávét, kicsit olvasgattam a híreket, mikor – a végső ígért időpont is elmúlt már húsz perccel – újabb sms-t kaptam, hogy elnézést kérnek, de úgy néz ki, hogy a sofőr kicsit elvariálódott időben, de még ma mindenképpen megpróbálják kikézbesíteni a csomagomat.

Magyarul egy meghökkentően tempós, olajozott teljesítésből hirtelen egy nem eléggé meggyőző ígéret lett. Aki azt ígéri, hogy mindent meg fog próbálni – ahelyett, hogy azt ígérné, hogy el fogja intézni, amit el kell – az attól tart, hogy nem fog sikerülni a vállalása. Írtam egy gyors kérdést nekik az erre való rubrikába, de ezt a szálat most gyorsan el is varrom: nem válaszoltak rá.

Jelentkeztem jó pár állásra, újabb cikkeket futottam át, de nem történt semmi. Kiragasztottam a nevemet meg a lakásszámot a kapucsengőhöz, ez utóbbit a csengőn is megerősítettem tollal, majd bementem, és szomorúan láttam, hogy a telefon térereje nulla. Ez persze nem először fordul elő, sőt szokványos, de az utóbbi pár napban még ehhez képest is sokat romlott a helyzet, és gyakorlatilag csak három olyan pont van a lakásban, amit három centiméteres pontossággal kell eltalálni ahhoz, hogy tényleg legyen esély a távközlésre. Innentől az egyik ilyen ponton tartottam a telefont, és a neten beállítottam, hogy küldjenek sms-t és email-t is ha akár a legkisebb apróság is történik, például épp a sorban előttem lévőnek kézbesítenek.

De nem történt semmi. Ezen a ponton kezdtem komolyan elégedetlenkedni, de ugyanakkor annyira fáradt voltam a hatórás alvásoktól, hogy úgy döntöttem, most pótolok valamennyit. Aludtam egy órát. Ittam egy újabb kávét. Kicsit később felhívtam az ügyfélszolgálatot, majd az örökkévalóság harmadáig zenét hallgattam, de végül sikerült beszélnem egy hús-vér emberrel, aki – noha a hangja kiégett és kelletlen volt – megesküdött, hogy a csomagot még ma kihozzák, hiszen ott van a kocsiban, ami talán éppen felém tart.

Már akkor is tudtam, ami később bizonyossággá vált: nem tartott felém. A csaj azt is mondta, hogy este nyolcig kézbesítenek, legkésőbb akkor fog ideérni. Már akkor is tartottam attól, ami később bizonyossággá vált: nem ért ide.

Így ment a levesbe az átlagosnál a legtöbbször erősebb bevételt hozó péntekem a beteljesülés legkisebb árnyéka nélkül. Elhatároztam, hogy a szombattal nem hagyom, hogy ugyanez történjen: mindenképpen dolgozni fogok, a gitárt meg majd megoldom máskor és máshogy.

A szombat reggeli műszakban soha nem veszek részt annak sajátosságai miatt. Ilyenkor ugyan hosszú fuvarok kínálkoznak, az utasok viszont azok, akik péntek éjjel kettőkor még nem voltak szállítható állapotban, reggelre viszont már abban bíznak, hogy nem fognak hányni a kocsiban. Én nem tudok tiszta szívvel bízni ugyanebben, így délután egykor megyek ki.

Ez volt hát a tervem erre a szombatra is – a délelőttöt edzésre szántam, majd ebéd, utána munka. Azért rákattintottam az ügyre a neten, ahol azt láttam, hogy a késésre vonatkozó szabadkozás eltűnt, csak annyi információ maradt, ami alapján ki lehetett következtetni, hogy itt valami meghiúsult.

Azért felhívtam őket – most sem ment sokkal gyorsabban. Egy másik, de szintén enervált nő vette fel a telefont, és az adataim és azonosítóim bekérése után önállóan felismerte a helyzetet, és mondta, hogy látja, hogy tegnap nem jött össze, amit szerettem volna. Mi legyen – kérdezte – megvárom a hétfőt, vagy lerakják egy depóba?

A hétfő a szünnapom, amit ugyan nem szobafogsággal terveztem eltölteni, de mégis ezt választottam. Leraktuk a telefont, és meg is jött a visszaigazoló email és sms, hogy akkor hétfő.

Megnyugodva mentem el edzésre, meg is jöttem, és épp a kávémat ittam (elég sok kávét iszom), mikor a bejárati ajtómon keresztül hallom, hogy a lépcsőházban valaki más bezzeg éppen csomagot kap. Elvileg ez a cég is dolgozik szombaton, de mindegy.

Egy perccel később csörgött a telefonom. Egy nő volt az, akinek meghökkentő módon már a hangjából egyértelmű volt, hogy teherautót vezet főállásban vagy legalábbis túl sok időt tölt fuvarozók társaságában. Azt mondta, hogy van egy csomagom a hallban. Mondtam neki, hogy az szuper, egy másodpercig fog tartani odaérnem.

Kiléptem az ajtó elé, és ott a gitárom. Se csöngetés, se sms, se email – se arról, hogy az előző ügyfélnél járnak, se arról, hogy hozzám mikor jönnének, semmi, csak egy kellemes meglepetés.

Aki a csomagot átvette, a kaput tárva nyitva hagyta, és ugyan ezen a környékem nem igazán lopnak, azért nem bánom, hogy tök véletlenül, minden előzetes tervezéssel szembemenve végül csak beleakadtam a megrendelt gitáromba.

* * *

Hogy mindez hogy nézhet ki a cégnek dolgozók meg a tulajdonos egymásétól és az enyémtől jelentősen eltérő szemszögéből, arra vannak elképzeléseim, de az egy másik bejegyzés témája lehetne.