Rohadék helyről, két négysávos út kereszteződéséből kell felvennem az embert. Beül, köszönünk, és ahogy rám néz, furcsa érzésem támad. – Rég nem láttalak – mondja, és nekem beugrik, hogy egy korábbi rendszeres utasom az. (Nem is értem, hogy hogy lehetnek egyáltalán rendszeres utasaim, amikor több, mint kétezer autó futkározik a körzetben, és én sem válogatok a kerületek között).
Ahogy meghallom a hangját, rögtön beugrik minden, hogy honnan hova szoktam vinni, és hogy mindig problémázik a pénzzel. Azt állítja, hogy egy ötösért szokták vinni a megszokott (és a mostanitól eltérő) útvonalán. Én meg azt szoktam gondolni, hogy biztos a műholdas ketyere adatai alapján számolva lehet annyi, de amit minden taxis használ, azaz a saját kocsijának a beépített mérőjét, az alapján öt ötven. Mindegy, rá szoktam hagyni, de aki előre ül, és végigpofázza az utat, azt adjon borravalót is, én mindig azt mondom.
A kérdésére válaszolva elmondtam neki, hogy volt egy rendes munkám (proper job), de azt kilőtték alólam, úgyhogy megint itt ülök. Ezért nem látott egy ideig, és ezért láthat most. A részletekbe bele se megyek, tudom, hogy egyáltalán nem érdekli: nem is kérdez semmit. Megkérdezem viszont, hogy ő nagyjából hány sofőrre emlékszik. Néhányra – azt mondja. Rám azért, mert nem látott egy ideje.
Beszélgetünk még egy kicsit a munkaerő-piacról, amiről neki – a világ többi dolgához hasonlóan – lövése sincs, de a sablonok polcáról levett véleménye, az van. Ha a triviálistól, kézzel foghatótól vagy a szemünk előtt lévőtől eltérő dolgot hozok szóba, nyugtázza, de nem reagál érdemben. Amikor networkingről, meg beágyazottságról beszélek, meg arról, hogy rengeteg munka van, csak egyik se nálam landol, még némább, mint egyébként.
Eljutunk a célállomásig, és mivel ismerem a sóher természetét, direkt egy kicsit alámondok az árnak, pedig tudom, hogy a legoptimálisabb úton hoztam. Hét font. Ravaszdian rám villantja műfogait, és tettetett mókássággal, mint aki egy gyereket ér csalási kísérleten fekete péterezés közben, megkérdezi, hogy biztos vagyok-e benne, mert ez minden más alkalommal hat ötven szokott lenni neki.
Ekkor értem csak meg, hogy ez így takarít meg egy valag pénzt, hogy mindenkitől visszatart ötven pennyt, azaz két fontot minden nap, mert két oda-vissza útja van két különböző viszonylatban. Rámosolygok én is, és megerősítem, hogy ez bizony halálbiztosan hét. Számlát kér, és búcsúzóul még behajol a kocsiba, és a szemembe nézve, mosolyogva mondja, hogy biztos benne, hogy találkozunk még. Remélem, nem – válaszolom neki.
