A típus képviselői leggyakrabban hatvannál idősebbek, vagy úgy néznek ki, és egy kocsmánál szállnak be. Innen vagy egy másik kocsmába mennek, vagy ha az már végképp lehetetlen: haza.
Mivel a kocsmáknak csak egy tört részét ismerem névről, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy nagyjából merre találom a célobjektumot. Erre mondanak egy másik kocsmát a közelben, vagy bármit, ami eligazíthat olyasvalakit, akinek élénk emlékei vannak arról, hogy mi merre volt 1976-ban.
Miután így nem jutunk dűlőre, nem titkolják csalódottságukat, és mondani ugyan soha nem mondják, de a sóhajukból és a tekintetükből hibátlanul ki lehet olvasni, hogy keservesen fáj nekik, hogy nem egy magukfajta a sofőr, akivel fél szavakból is megértik egymást olyan szubkulturális témákban, amire mondjuk én egyetlen szótagot sem szívesen szánnék.
Abban szoktunk maradni, hogy akkor majd mondják, hogy merre menjek. Az első kereszteződésnél világossá válik, hogy nem fogják mondani. Megkérdezem hát, aztán a másodiknál is, és így tovább, végig az összes elágazásnál. Először kurta szavakkal válaszolgatnak, azaz „kérem” nélkül, ami itt különös parasztságnak számít, aztán már csak mutogatnak, hogy merre menjek.
Előfordul, hogy telefonhívást kapnak. Ez azért gond, mert a típus képviselői szélsőségesen alkalmatlanok arra, hogy egyszerre többfelé figyeljenek. Én is az vagyok egyébként, de azért vezetni, és verbális közléseket feldolgozni azért tudok egyszerre. Ők nem. Telefonálás közben hiába szólok hozzájuk, hiába nézek rájuk, mutatom kérdőleg, hogy erre-e, nem reagálnak. Alighanem száraz bottal is böködhetném a szemük fehérjét, akkor se zökkennének ki. Ilyenkor egy vakrepüléses szakasz következik, amikor az ösztöneimre, vagy homályos feltevéseimre hagyatkozom.
A megérkezéskor kiderül, hogy lett volna olyan kézenfekvő közismert hely vagy jelként értelmezhető dolog (landmark), amit ha bemondott volna, az egész nyögvenyelésre nem lett volna szükség. De hát épp ezért nem mondta be, azt akarta, hogy bukjak meg azon a vizsgán, ami azt firtatja, hogy belső körös vagyok-e. Érdekes módon a végén adnak borravalót. Valószínűleg azért, hogy megmutassák, hogy ugyan be is panaszolhatnának az irodánál, de nem teszik, mert híresek a vendégszeretetükről.
Időnként megpróbálom oldani a hangulatot, illetve manipulálni ezeket az embereket. Nem bonyolult: vagy benyögök pár nagyöregtől hallott tereptárgyat, miközben az irányt kérdezem, vagy a focira terelem a szót. Az attitűdváltozás egészen meghökkentő. Úgy változik meg a hozzáállásuk, mint az őrkutyának, akivel határozatlan idejű kolbász-ellátmányi szerződést írok alá. Ilyenkor a borravaló is több, viszont nekem ez elég nagy fáradság, meg hát végül is a jóindulatukra sem tartok igényt, úgyhogy őszintén szólva ritkán szánom rá magam.
