Harmincas éveim közepére egy jókora nagyvállalat legmélyén találtam magam aljas gazemberekkel, pitiáner hazudozókkal, és – hozzám hasonló – ártalmatlan álmodozók egy szűk csoportjával körülvéve.
Eredetileg a Végzős Tehetségek Programja keretében kerültem a céghez. Hamar kiderült azonban, hogy konkrét szakmai tudásomra nem tartanak igényt: csak azért volt szükség rám, hogy osztályvezetőm szervezeti egysége valamivel nagyobb legyen, valamint hogy diplomám és nyelvvizsgám is „felfelé húzza” a statisztikákat. (Később a vezetés rájött, hogy a statisztikákat felfelé húzni a leghatékonyabban egyszerű hamisítással lehet, ezért a fent említett, és ahhoz hasonló programok lassan kikoptak a vállalatból).
A legtöbb ember, akinek a munkájára rálátásom volt, és én magam különösen ilyen voltam, azzal foglalkozott, hogy már meglévő táblázatokból és dokumentumokból egy minden korábbinál magasabb verziószámú, azonban tartalmában valamelyik elődjével szóról szóra megegyező táblázatot vagy dokumentumot hozott létre.
Eleinte gyorsan elvégeztem a munkámat, majd ezt a feletteseim tudomására hoztam, akik zavarukat és csalódottságukat nem is próbálták leplezni, amikor azt mondták, hogy ezt kétheti adagnak szánták. Hamar unatkozni kezdtem, ráérő időmben sorra vettem a cég rendszereit és folyamatait, és fejben, sőt, írásban is tökéletesítettem őket.
Az ötleteimre azonban senki nem volt kíváncsi. Azokból még valaki olyan következtetéseket vonhatott volna le, hogy eddig nem egészen korrekt elvek mentén folyt a munka, illetve nem a minél magasabb minőségi színvonal elérése volt a cél, hanem egyes, a jövedelmet meghatározó teljesítménymutatók mechanikus feltornászása.
Egy év sem kellett hozzá, és – miután tényleges munkámat a délelőtt egy tetszőlegesen megválasztott negyven-negyvenöt percében elvégeztem – a napom további részét az interneten és/vagy a kávézóban töltöttem. (Távmunkára sose engedtek: azt mondták, úgy nem tudják ellenőrizni, hogy dolgozom-e).
Unalmamban, és hogy önbecsülésem, illetve saját intellektusomba vetett hitem utolsó szikráit megőrizzem, a kiosztott feladatokat mindig becsülettel végiggondoltam, és olyan megoldásokat javasoltam, amik meggyőződésem szerint tiszta, átlátható helyzetet teremtettek, és a valódi cél megvalósulását szolgálták a lehető legkevesebb felesleges kompromisszummal.
Keserűségemben úgy szoktam például fogalmazni, hogy „Feltéve, de nem megengedve, hogy most az ügyfeleink valódi igényeinek a kielégítése a célunk…”, mire hallgatóságom hangosan nevetett, és egy részük ennyiben is maradt: kicsit fura álmodozónak könyveltek el, és mint ilyet, nem vettek komolyan.
Egy másik részük értette az iróniát, és nem örült neki. Ők veszélyforrásként azonosítottak, akit el kell szigetelni, illetve egy szerencsés pillanatban el kell bocsátani. A vállalatnál ilyen szerencsés pillanatok minden év végén adódtak az úgynevezett átszervezések alkalmával. Csodával határos módon nyolc ilyet is túléltem úgy, hogy az engem egyszerűen bolondnak tartók megmentettek a többiektől, és végül mindig valaki olyantól szabadultak meg helyettem, aki valódi veszélyt jelentett a számukra a pozíciókért és anyagi javakért folytatott élethalál harcban. Ezekről a családnak be sem számoltam.
A kilencedik év végén azonban, a hetedik osztályvezetőm teljesítmény-értékelése alapján, amit egy másik osztály vezetőjeként rólam szerzett korábbi benyomásai alapján készített el, majd engem és munkámat megismerve, elmondása szerint megbánt, a nyolcadik osztályvezetőm – mielőtt e munkakörét ténylegesen betöltötte volna – kirúgott.
Mindig a jövőmért aggódó, a nélkülözéstől rettegő ember voltam, de a leépítésemet a sors keze beavatkozásának tulajdonítottam. Megszabadultam attól a helytől, ami minden jel szerint kezdett a földi poklommá válni. Megkönnyebbültem, de azért állást is kezdtem keresni.
Jártam több tucat olyan helyen, mint amilyet megkértek, hogy hagyjak ott. Láttam a munkát színlelő embereket, a hatalom óhajtását és a kisszerű versengést a szemekben. Sajnos eddigre akaratommal nem teljesen megegyező módón megmakacsoltam magam, és noha látásból ismertem ezeket a sompolygós technikákat, hallomásból tudtam, hogy hogyan kell semmit mondva fogalmazni, sértett daccal csak azért is az ellenkezőjét tettem.
Elmondtam például, hogy a dolog, amiről beszélünk (azaz a leendő munkám), nem olyan bonyolult; kell hozzá józan paraszti ész és tiszta szándék, ennyi az egész. Így aztán kivétel nélkül minden helyen azonnal felismerték bennem az ellentétes irányba forgó fogaskereket, és rövid udvariaskodás után megígérték, hogy majd jelentkeznek, amit soha nem tartottak be.
Ez így ment vagy hat-hét hónapig, mialatt én a munkanélküliségem felett érzett kétségbeesésemet ellensúlyozandó azzal kezdtem szórakoztatni magam, hogy az interjúim során megpróbáltam mindent megtudni az adott cég működéséről, majd ott a helyszínen adni pár tanácsot, hogy szerintem merre kellene továbbmenniük. Szakértőnek éreztem magam, és tapasztalatból tudtam, hogy könnyen beszélhetek: a bizonyításra soha az életben nem fognak megkérni.
Az egyik alkalommal – mint az később kiderült – maga a tulajdonos interjúztatott. Elmondtam magamról mindent, őt meg – új hobbymnak hódolva – alaposan kikérdeztem, és csak adtam a tanácsaimat kérés nélkül, mintha csak egy barátomnak segítenék olyasmiben, amiben mellesleg én vagyok a legjobb a világon. Kitűnő móka volt, valósággal lubickoltam benne, amikor beszélgetőpartnerem egyszer csak félbe szakított, és azt mondta: Akkor vágjunk bele!
Szándékaim szerint visszafogott mosolyt sugárzó pókerarcom mögött azonnal pánikba estem, mint egy csaláson kapott diák. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni, hogy mi mindenről beszéltem odáig, mit ígérgettem össze-vissza, milyen sommás ítéleteket fogalmaztam meg, de legfőképp: képes leszek mindebből bármit is valóra váltani? Hiszen olyan voltam, mint egy veterán tanácsadó: konkrétan egyetlen ötletem sem valósult meg kilenc éve.
Cikázó gondolataim dacára egy pillanatnyi késlekedés nélkül mondtam igent, a szerződést pár perccel később alá is írtuk, a kezdésig hátralevő pár napot pedig pánikkal, illetve a szakirodalom és a cégről fellelhető források tanulmányozásával töltöttem.
Munkába álltam, és mondhatom, hogy a korábbi fojtó vákuumnak nyoma sem volt ezen a helyen: rögtön tüzet kellett oltani, a használhatatlan adatbázisokat és folyamatokat gatyába kellett rázni, meg kellett felelni egy már folyó ellenőrzésen, és mindeközben röptében ki kellett fejleszteni, és be kellett vezetni a működés új módozatait.
Menet közben jöttem rá, hogy egy kollégám jelenleg is azt a pozíciót tölti be, amire engem vettek fel. Az lett volna a terv, hogy működjünk együtt, osszuk meg az erőnket; van bőven tennivaló. Kollégám sajnos a már jól ismert, dörzsölt mellébeszélő egy különösen szép példánya volt. Hosszú beszédei lenyűgözték az értekezletek résztvevőit, és – már megint – én tűntem az egyetlennek, aki felismeri, hogy a hozzáadott érték nulla.
Nem baj, ebben legalább van rutinom, gondoltam, és – igazából magamat is meglepve – a korábban megszokottnál lényegesen határozottabban fejtettem ki eltérő véleményemet. Dühös lettem, amiért csöbörből vödörbe kerültem, és úgy belelovalltam magam a szakmai okfejtésbe, olyan plasztikus, mindenki számára érthető példákkal és kifejezésekkel operáltam, amik egyszerre, mintegy mellékhatásként, egyértelművé tették, hogy kollégám egész egyszerűen nem tud pár szakmai alapvetést.
Innentől kezdve a nagy, közös értekezletek megritkultak, és inkább kisebb csoportokban dolgoztunk, illetve emailben küldözgettük a munkát. Az lett a munkamódszer, hogy míg én a káosz épp körmünkre égő lángjait oltottam, kollégám az új folyamatok alapjaira tesz javaslatot.
Én ezeket mindig elolvastam, majd a tulajdonos és a többi felső vezető számára is releváns és érthető nyelven leírtam, hogy miért és hogyan látom másként a célt és az oda vezető utat, továbbá persze, hogy szerintem mit és hogyan kellene csinálni. Ezután jött a kompromisszum, majd az így megalkotott mű bevezetése.
Egy idő után feltűnt, hogy az egyeztetések kurtára-furcsára sikerülnek: Kollégám leírja, hogy mit gondol, én „jobban tudom”, a tulajdonos pedig közbeszól, hogy részéről rendben, legyen úgy, ahogy én gondolom. Ezek alapján úgy döntöttem, hogy a korai levelezésekből ezek után ki fogom hagyni a tulajdonost, hogy végigmehessen a vita, és olyasmivel zárhassuk le, ami mindegyikünknek tetszik.
Erre azonban már nem kerülhetett sor, ugyanis a kollégámat azonnali hatállyal kirúgták. Főnököm szerint sokat beszélt mellé, és amiket mondott, abból hiányzott az az elem, ami az elméleti, tankönyvi tudást összeköti a cég valós helyzetével és problémáival. Ezzel szemben velem nagyon meg volt elégedve, ahogy ő fogalmazott, „imádta, ahogy gondolkodom”, fényes jövőt jósolt nekem, potenciális felsővezetőt látott bennem. Kirúgott kollégám fizetését, ami épp akkora volt, mint az enyém, hozzácsapta az én járandóságomhoz.
A pénznek is nagyon megörültem, de ez csak a kisebbik része volt a dolognak. Olyasmi történt velem, ami tíz éve nem: megdicsértek, sőt, megbecsültek. Egészen a hatása alá kerültem, ízlelgettem, gyermeki rácsodálkozással figyeltem, ahogy hat rám. Jó kedvem lett, általános, mindenki felé áradó szeretetet kezdtem érezni, egyfajta belső nyugalom és elégedettség ömlött szét bennem, és – nem utolsó sorban – újabb és újabb, a munkámmal kapcsolatos ötletek kezdtek patakzani a fejemből.
Innentől fogva nagyon szívesen dolgoztam akár napi kilenc órát is, utána azonban minden körülmények között hazamentem a családomhoz. Igaz, a kilenc óra egyetlen percét sem vesztegettem el. Míg a korábbi munkahelyemen az időben hazajárás gyakorlata jelentette rám az egyik legnagyobb veszélyt, itt – úgy tűnt – nem zavart senkit.
A kezdeti káoszon sikerült úrrá lenni, a hatósági ellenőrzésekkor talált hibákat kijavítottuk, és az ismételt ellenőrzéseken rendre kiváló minősítéssel mentünk át. Újabb fizetésemelést kaptam, és egy asszisztenst vehettem magam mellé. Kiválasztásakor szabad kezet kaptam, és két szempontot követtem: értelmes legyen és őszinte. Nem bántam meg, nagyon jól tudtunk együttműködni. Az e fölött érzett örömömet nem is titkoltam, és gondoskodtam róla, hogy elégedettségem a fizetésén is látsszon.
Az ezt követő időszak igazán boldog része volt az életemnek. A cégnél sorban oldottam meg a feladatokat, és újra és újra csak azt láttam, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb, az az, ami beválik, és aztán megy majd magától is. Míg régen, amikor alig volt dolgom a munkahelyemen, furcsa mód mégis nyomasztottak az ottani feladataim, ide boldogan jöttem dolgozni, és innen boldogan mentem haza a családomhoz, és mást se csináltunk, mint játszottunk, nevettünk, kirándultunk.
Egy idő után kezdett úgy tűnni, hogy minden terület hozzám tartozik. A teljesítményértékelő rendszertől kezdve az ügyfélkiszolgálás folyamatán át a hatósági adatszolgáltatás technikai hátteréig mindent az én irányításommal dolgoztunk ki. Kaptam egy osztályt, aztán egy igazgatóságot, míg végül azt vettem észre, hogy én vezetem a céget.
Ez olyan változás volt a számomra, amit nem is csak a lelkemben, hanem valahogy a fizikai valómban is éreztem. Mintha egy addig betöltetlen űr telt volna meg valami magabiztossággal. Ahogy mondtam, sikeres és boldog voltam, de ma már látom, hogy ebben az időszakban bizonyos káros folyamatok csírái is megjelentek, amelyek azonban akkor nem voltak egyértelműek számomra.
A hatékonyság és általában a kiválóság fokozására mindenféle dolgot bevetettem. Sok cégnél arról beszélnek, hogy az ügyfél fejével kell tudni gondolkodni. Én ezt szó szerint vettem, és például az ügyfélszolgálatos munkatársainkkal szerepgyakorlatokat csináltam. Egy asztal mögé ültettem őket, ahonnan egy bonyolult hibajavítási procedúra várható elhúzódásáról kellett szakszerűen tájékoztatniuk a képzelt ügyfelet. Majd ezután egyszerűen át kellett ülniük az ügyfél helyére, és átérezni, hogy ez hogy érinti őket. Ekkor általában több ötlete is támadt a szerepcserés ügyfélszolgálatosnak, hogy hogyan lehetne ezt mégis felgyorsítani, mire megkértem, hogy üljön vissza az asztal másik oldalára, és az iménti ötletét dolgozza bele a sztenderd eljárásunkba.
Különböző területeken, pár embernek az ilyen, és ehhez hasonló módszerek nem tetszettek. Akkor úgy gondoltam, hogy az én dolgom az, hogy az ügyfeleink tökéletesen elégedettek legyenek, sőt, rajongjanak értünk, és nekünk mindent e cél szolgálatába kell állítanunk. Aki pedig ezen nem akar dolgozni, azt nem marasztaljuk.
El kell ismernem, hogy számos munkatárstól váltunk meg ebben az általam boldognak mondott időszakban. Minden tisztességesen zajlott, mérhető teljesítményeket kértünk számon, és aki teljesített, azt megbecsültük, és gálánsan megfizettük. Aki nem, annak viszont mennie kellett.
Noha minden pert megnyertünk, amit volt dolgozók ellenünk indítottak, a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy a kirúgásokkal régi dühömnek engedek utat. A törtetőknek, buborékfújóknak, egyszóval azon típus képviselőinek, akik korábban maguk alá gyűrtek, pusztulniuk kellett.
Ha igazán őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogy pontosan ekkor, amikor a folyamati átalakítások mellett elkezdtük a nem odavalókat kirugdalni, ekkor voltam a legboldogabb. A sértett kisokosból élet és halál ura lettem. (Kedves kis családi anekdotánk ebből az időszakból, amikor legkisebbik fiamról kiderült egy esti mesélés alkalmával, hogy azt hiszi, én vagyok Isten). A tükörből egy, a korábbi önmagamnál lelkileg és fizikailag egyaránt erősebb, magabiztos férfi nézett farkasszemet velem.
Akárhogy is, tény, hogy míg én életerősebb és boldogabb voltam, mint valaha, a munkatársak elkezdtek furcsán viselkedni. Én kicsattantam az egészségtől, és még futásban és súlyzózásban is egyre jobb lettem. A kollégák meg beszürkültek. Nekem még a csontjaim is megvastagodtak, izmot szedtem magamra, szőrösödni kezdett a hátam és a felkarom – mintha újra felnőtté váltam volna, de ezúttal valami magasabb szinten. A dolgozók meg hajlott háttal jártak, ijedt tekintetüket elfordították.
Épp, amikor rájöttem, hogy én vagyok az, aki megmondja, hogy mi a valóság, és mindenki más is úgy kezdi látni a dolgokat, ahogy én mondom, épp akkor történt valami megfoghatatlan, valami a háttérben elkezdett mállani, és képtelen voltam rájönni, hogy mi az, de a cég egyszer csak nem működött már olyan olajozottan, és az embereim addig menetrend szerint érkező ötletei is elfogytak.
Ez nagyjából egészében egybe esett a válság beköszöntével. Sok mindenkitől meg kellett válnom, pereltek, vesztettek, kis győzelmeket zsebeltem be, miközben nagyban vesztésre álltam. Hosszú évek után végleg a düh vette át az irányítást bennem, és mivel a cégnél jóformán tehetetlen voltam, egyszerűen nem működött semmi, egyre inkább a sportba menekültem, és ott beleadtam mindent.
A negyedik iksz vége felé járva is könnyen és intenzíven izmosodtam, csontozatom olyan mértékben erősödött, hogy az még az államon, és a szemöldökcsontomon is meglátszott. Ennek először örültem, de aztán aggódni kezdtem, és amikor a hátamon egyre sűrűsödő szőr – feleségem elmondása szerint, majd a tükörben ellenőrizve valóban – egyfajta furcsa ezüstös fényt kezdett felvenni, már tudtam, hogy valami komolyabb gond van.
Innentől felgyorsultak az események: hajam ritkulni kezdett egyre magasodó homlokomnak teret engedve. Mindeközben mozgásigényem és fizikai erőm szinte elképzelhetetlen szintre fokozódott. A végső lökést az adta meg, amikor a mellkasomon és az ánuszom környékén lévő bőr a vakító fehér és az élénkvörös árnyalatait kezdte felvenni. Ekkor elmentem az üzemorvoshoz, aki mindent meglepően rendben talált, kivéve a tesztoszteron szintemet, ami – ahogy ő fogalmazott – már egy hím gorilla, vagy pávián mércéjével mérve is veszélyesen a felső határérték fölé kúszott.
És ezzel, doktor úr, el is érkeztünk a jelen pillanathoz, magamról nagyjából ennyit tudok mondani, de szívesen hallanék többet a maga szanatóriumáról – ha már úgyis itt fogok vendégeskedni egy jó darabig.
