A cég az egykori Hangya Szövetkezetből alakult. Kezdetben a tág értelemben vett vegyipari alkalmazások voltak túlsúlyban, majd a vállalat az illatszerek előállítása felé fordult, hogy alig néhány éven belül fenekestől felforgassa a parfümök világát. 

Természetesen tudom, és meg fogom említeni, hogy gyártanak női és férfi kölniket is, amelyekben közös vonás, hogy a célközönség számára közvetlenül is érzékelhető, és valóban lenyűgöző illaton túl, feromonokat is tartalmaznak, azaz olyan módon „szólnak” a vásárlóhoz, ahogy senki, illetve semmi más nem tud: a tudattalanjuknak, a szép és a jó iránti ösztönös vonzódásuknak utat engedve. 

Ahogy ezt végiggondoltam, arra jutottam, hogy talán túlzás rögtön az elején így belemenni, és elég inkább csak annyit megemlíteni, hogy a feleségem is Ant for women parfümöt „viselt” (ezt így kell mondani), amikor beleszerettem. Vagy mondhatom azt, hogy azért is szeretnék itt dolgozni, mert tisztelem a teljesítmény iránti elkötelezettségüket, azt, hogy a termékeik ténylegesen olyan jók, hogy reklámokra jóformán nincs is szükség: a vásárlók így is szó szerint ölre mennek a kölnik birtoklásáért. 

Mit mondjak még… Magamat jó szervezőnek tartom, aki nem elégszik meg a tökéletesnél kevesebbel, és empatikus képességemmel, jószándékommal és együttműködési készségemmel mindezidáig minden munkahelyemen érdemben elő tudtam segíteni, hogy a közösség egésze olajozott gépezet módjára működjön, ahol minden dolgozó nagy kedvvel veszi ki a maga jól meghatározott részét a munkából. 

Ekkor megérkeztem az épülethez. Leginkább tompa kúpra hasonlított. Homokszínű volt, az ablakok mintha véletlenszerűen lettek volna elszórva rajta, és kívülről olyan benyomást keltettek, mintha elsődleges céljuk nem is az lenne, hogy beengedjék a fényt, hanem hogy visszatükrözzék a Nap felé. 

Leparkoltam, és a főbejárat felé vettem az irányt. Egy kedves hölgy fogadott a recepciónál, és a földszinti váróba irányított azzal, hogy a vezérigazgató asszony is ott lesz pillanatokon belül. És valóban: az ajtóban találkoztunk. 

Két fiatal beosztottja is vele volt. Egyikük egy vékonydongájú, hajbókoló, és állandóan mosolygó fiatalember volt, a másik pedig egy lány, aki szintén nagyon szubmisszívnek tűnt főnöke felé, de a fiúval kissé lekezelően bánt, és úgy általában a külvilág felé is határozottabb képet mutatott. 

A felvételi beszélgetés négyünk között zajlott, a két fiatal is kérdezett, én pedig igyekeztem mindegyikőjükhöz beszélni – persze kissé nagyobb figyelmet szentelve a vezérigazgató asszonynak. A beszélgetés tartalmi részét tekintve minden úgy zajlott, ahogy reméltem, sőt. 

Volt azonban néhány különös körülmény, amik közül először nem is érzékeltem tudatosan mindegyiket. Az interjú közben útra keltünk, és vendéglátóim végigvezettek az épületen a stratégiától kezdve a fejlesztésen át a gyártásig, de még mindez előtt, a szobában elfogott egyfajta nyugalom, a megérkezettség különös érzése. 

Magamnak is nehezen vallottam be, de hamar erős szimpátiát, sőt, ki merem mondani, vonzalmat éreztem a vezérigazgató asszony iránt. De nem csak arról volt szó, hogy tetszett, amit mondott a cégről, hanem a lénye hatott rám úgy, mint Holdra a Föld, mint Földre a Nap. Úgy láttam, hogy két beosztottja hasonlóképpen érez. 

Érdekes módon, ahogy elindultunk az épület bejárására, a nyílt folyosón, ahogy hűvösebb levegő csapott meg, javarészt elmúlt az érzésem, amit eddigre már leginkább kábulatnak neveztem volna. 

Nagy hatást gyakorolt rám az ott dolgozók sokasága. Sehol nem láttam senkit, aki épp a pasziánszozást hagyta volna abba láttunkra, vagy aki bármilyen más módon tétlenkedett volna. Mindenki szorgalmasan dolgozott a legfelső emelettől a legalsóig – ami egyébként érdekes módon jó hét-nyolc szinttel a föld felszíne alatt helyezkedett el. 

További furcsaság volt, de szintén csak nagy sokára tűnt fel, a természetes fény csaknem teljes hiánya. A szűk folyosók girbe-gurbán vezettek mindenfelé, de úgy tűnt, hogy rajtam kívül ez senkit nem zavar, és nincs gondjuk a tájékozódással: mindenki határozottan tartott úticélja felé. 

Egyre mélyebbre mentünk, egyre melegebb lett, és egyre egyértelműbben kezdtem érezni egy édeskés, nehéz, pézsmás illatot. Így jutottunk egy újabb tárgyaló ajtajáig. Itt egy pillanat türelmemet kérte a vezérigazgató asszony, majd egészen közel hajolt a fiúhoz, és pár érthetetlen szót mormolt neki. A fiatalember valóságos áhítattal hallgatta: egy alig észrevehető pillanatra szembogara felúszott félig leeresztett szemhéja mögé, és fogait alig hallhatóan párszor összekoccantotta, majd kissé meghajolt, és dolgára sietett nekem épp csak barátságosan odabiccentve. 

Hasonló jelenet zajlott le a lánnyal is, azzal a különbséggel, hogy az ő behódolásában volt valami fülledten erotikus vadság, valami lefojtott indulat a vezérigazgató asszony felé. Még ezzel a vadsággal mélyen a szemembe nézett, aztán röviden rám mosolygott, és ő is eltűnt az egyik mellékfolyosón. 

A vezérigazgató asszonnyal beléptünk a tárgyalóba, egy meglepően szűk kis szobácskába. Épp csak egy asztal fért el, előtte egy székkel. Az asztalon a szerződésem feküdt, mellette tollal, már csak alá kellett írnom. Megkért, hogy üljek le, majd egészen közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem az illatát, sőt, oldalra sandítva azt is láttam, hogy hónalján a víznél sűrűbb, de az olajnál hígabb nedvesség itatja át a blúzát, de mindez a legkisebb viszolygást sem váltotta ki belőlem, sőt, furcsa módon úgy éreztem, hogy egy titok kiváltságos tudója lettem. 

Egyetlen szó sem hangzott el egyikünk részéről sem, és amikor mutatta, hogy hol kell aláírnom, összeért a kezünk, mert én már hozzá is érintettem a toll hegyét a papírhoz, és rögtön alá is írtam. 

Ekkor megint majdnem volt egy kábulatból ébredéses érzésem, de a vezérigazgató asszony gratulált, és azt mondta, hogy biztos benne, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Én ezzel egyetértettem, de szólni valahogy nem sikerült, inkább csak mormogtam valamit mosolyogva. Amikor felajánlotta, hogy megmutatja, melyik az én irodám, saját magamat is meglepve jeleztem, hogy köszönöm, erre nincs szükség, pontosan tudom, hova kell mennem, és el is indultam, amerre a lábam vitt a soha nem látott folyosók labirintusában, és addig mentem, amíg egyszer csak meg nem láttam egy ajtót egy névtáblával, amin az én nevem állt.