Amit mi annak idején a vasfüggöny mögül tehetetlenül figyeltünk, az – mint azóta kerek perec kiderült – a nyugati társadalmak és gazdaságok egyik legprosperálóbb korszaka volt. Ahogy elvileg mi is a kontinens szerencsésebbik felében megszokott rendszerhez jutottunk, az persze húzni kezdte a szalagot, és nem mondanám, hogy most épp kétségbeejtő például Nagy-Britannia helyzete, de azért van jó pár aggodalomra okot adó tendencia – ha a régi szép időket vesszük bázisul. 

Tucatnyi utasom számolt be arról, hogy a nyolcvanas években, tizenhat évesen, vagy kicsivel később abbahagyta az iskolát, majd eldöntötte, hogy a lába előtt heverő négy-öt munka közül melyiket válassza. (Azért volt csak négy-öt – teszem én hozzá – mert másik öt-hat olyan lett volna, ami csak pakisztáni, indiai, és egyéb, a volt gyarmatbirodalomból származó embereknek nem volt túl büdös). Ha nem tetszett neki, sztrájkolt a haverjaival, vagy fogta magát, aztán nézett egy másikat, és így tovább. 

Nagyon fontos, Magyarországról nézve abszurdnak hangzó körülmény, hogy Angliában ezeket a dolgozó embereket elég tisztességesen meg is fizették. Ez konkrétan azt jelentette, hogy akinek volt egy ilyen állása (és ilyen az lehetett, aki akart ilyen állást), az utazhatott nyáron Spanyolországba vagy Olaszországba, a boltban nem kellett nézegetnie, hogy mi mennyibe kerül, és a lakáshitelét is szinte automatikusan kapta meg, majd fizette ki mondjuk két évtized alatt úgy, hogy a hétköznapokban ez nem jelentett semmi komolyabb nélkülözést. 

Ez a nagy generáció most nyugdíjas, és – ahogy én érzékelem – elég élesen két csoportra oszlik az alapján, ahogy magát és a gyerekeit látja. Az első csoport számomra szimpatikusabb, mert emberibb a hozzáállásuk, és a helyzetfelismerő képességük is magasabb szinten áll. Ők szerencsésnek érzik magukat. Feltűnt nekik a relatív mákjuk, amikor például Indiában jártak, meg feltűnik nekik akkor is, amikor a mai fiatalokra néznek.

Belátják, hogy most nem négy-öt állás jut egy pályakezdőre, hanem 20% a 16-24 évesek munkanélküli rátája. Mindez úgy, hogy közben már az angolok is hozzányúlnak olyan munkákhoz, amik pár éve a korábban említett nációkon kívül csak a kelet-európaiaknak volt elég jó. 

A másik csoportja ezeknek a nyugdíjasoknak az, aki elmondja ugyan, hogy milyen könnyű volt állást kapnia képzetlenül is, és hogy rögtön bele is ugrott egy lakáshitelbe, de aztán ezen a körülményen elegánsan továbblendülve egész munkásságát úgy summázza, hogy az életét keményen végigdolgozta, fizette a hiteltörlesztését (lásd fent, hogy milyen körülmények között), és most a jól megérdemelt pihenését tölti. 

Ennek a csoportnak a képviselői egyfajta értetlenséggel, sőt, olykor megvetéssel tekintenek a mai fiatalokra, akik nem jutnak egyről a kettőre. Egy rádiós sorozatban olyan családok tagjaival beszélgetnek, ahol ez a kettősség fennáll. Az apa mondja, hogy ő a maga részéről szeretne végre Ciprusra költözni a feleségével, ahogy azt mindig is tervezték, de a huszonéves gyerekeik még mindig a nyakukon vannak. 

A szülők ugyan meg tudnának venni ott egy házat, de az gazdaságilag nem lenne racionális, hogy ezt a mostanit egyszerűen itt hagyják úgy, hogy a gyerekek nem tudnának bérleti díjat fizetni érte, ahogy más tudna, ha kiadnák, de nagyon úgy néz ki, hogy még csak fenntartani se bírnák. Az apa itt nem titkolja a csalódottságát, hogy neki, az omnipotens, született sikerembernek hogy születhetett egy tehetetlen fasz fia, meg egy tehetetlen picsa lánya. 

A magyar olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy de hát ha a szülőknek van bőven pénzük, amit viszont a haláluk után csak üggyel-bajjal tudnának élvezni, akkor miért nem segítik ki a saját gyerekeiket. Egyszer személyesen is beszélgettünk egy amúgy nagyon kedves, és intelligens idős úrral, aki szintén nem áll rosszul, hogy majd mit hagy a lányára. A kérdésen úgy meglepődött, mint ahogy én lennék meghökkenve, ha tőlem azt kérdezték volna, hogy mit hagyok egy kalapból húzott volt óvodás társam kisebbik fiára. Az idős végül azzal hárította el a kérdést, hogy a lánya köszöni, jól megvan a maga lábán is. A figurának amúgy épp Cipruson van háza – az itteni mellett. 

Megérzésem szerint ennek a második nyugdíjas halmaznak tagjai egész egyszerűen nem értik meg, hogy ők igen erős hátszélben futották a rekordjukat annak idején, a mostani ellenszél pedig Ciprusról nem érződik, és/vagy érdektelen. Ők úgy vannak vele, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Valójában nagyon úgy tűnik, hogy velük épp a fordítottja történt: a szerencse kovácsolta őket.