Még gimnáziumban vetélkedett pár osztálytársam, hogy hány csokis fánkot tudnak betömni a fejükbe. Egyikük, amikor már mindenki azt hitte, hogy kész, ennyi megy bele, egy újabbat vett kézbe. Elkezdte betűrni, és a fánk legnagyobb része be is ment, de egy jó negyednyi már nem. A srác a győzelmet méltósággal tűrők rezignáltságával elővette textil zsebkendőjét, és a negyed fánkot egyszerűen letörölte, mintha csoki folt lenne, és csak aztán mosolyodott el diadalmasan. A nevetgélést döbbent arcok csendje váltotta fel, amikor mindenki számára egyértelművé vált, hogy a zsebkendős versenyző magáénak érzi a győzelmet. 

A fenti eset megfelelője sajnos napi gyakorisággal történik meg a zeneiparban. És még csak nem is a hangmérnökök kedvességéből megsegített énekhangokra gondolok, hanem arra az ordenáré jelenségre, amikor akár egyébként jó hangú előadók a magasabb tartományokba érkezve egyszer csak, levetve hangjuk jellegzetes élét, fejhangra váltanak, majd mintha mi sem történt volna, lejjebb ereszkedve megint úgy énekelnek, ahogy megszoktuk tőlük a dal korábbi részében.

Na de hát könyörgöm. Itt arról van szó, hogy az előadó nem tud kiénekelni egy bizonyos magasság feletti hangot, ezért végrehajt egy helyettesítő cselekvést, majd elsiklik a csalás felett. Pedig ez pont olyan, mint ha egy bokszoló híres lenne arról, hogy van egy bizonyos pusztító erejű horogütése, ami végeredményét tekintve a kivégzéssel egyenértékű, azonban ezt az ütést – emberségből vagy eleganciából – nem viszi be, hanem csak jelzi, amire viszont az ellenfélnek valódi összeomlással kellene reagálnia.