A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Tágas, zöld mező

2014. január 07. - suhodminyák

Ervin egész életében úgy érezte, hogy le van maradva. Noha soha nem késett még el, ha munkába menet a villamos akár csak lassított, mintha jégmarok simult volna szívére, pulzusa felszökött, vizelhetnékje támadt, izzadt kezével mohón tépte fel pulóvere ujját órájáról. 

Bent sem volt könnyebb. Előre rettegett, hogy hány üzenetet talál a postaládájában. Rögtön hátrányból kell, hogy induljon, aztán újabbak és újabbak érkeznek, gyorsabban, mint hogy ezek elfogynának, és persze telefonok, személyes megkeresések, előre betervezett megbeszélések. 

Ahogy mindezt a székház kapuján belépve elképzelte, a talaj mintha alattomosan csúszni kezdett volna a lába alól, mintha az egész épület egy monumentális mókuskerék lenne, amiben egy pillanatra sem lehet megállni, mert az ember leesik vagy betemetődik. 

Ervinen annyira elhatalmasodott ez az érzés, hogy egy idő után ideges tünetei állandósultak, és hiába nem ment haza addig, amíg mindent el nem végzett, ami aznap felmerült, már otthon sem tudott megnyugodni. Mindig van, aki éjjel is emailt küld, vagy korábban kel, mint ő. 

Nem tudott már aludni és enni sem, nemhogy elengedni vagy jól érezni magát. Kutatni kezdett a témában, és csakhamar talált is egy technikát, ami a hasznára lehet. Mindent elolvasott róla az elméleti alapoktól kezdve a fogás gyakorlóival készült interjúkon át a hosszú távú élettani hatásokig, és úgy döntött, hogy kipróbálja. 

A munkába menet légzését elnyújtotta, félig leengedett szemhéjai résén át a felkelő nap puha, meleg fényében fürdette szemét, és maga elé képzelte munkahelyét. Enyhe megütközéssel nyugtázta, hogy most, hogy jobban belegondol, az épület formája a kanyarból nézve, ahonnan a villamos majd balra aláereszkedik, valóban mókuskereket formáz. 

De nem hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Az épületet csak azért idézte fel az emlékezetében, hogy ha munkával kapcsolatos gondolatok rohannák meg, azoknak testet adjon, és visszatuszkolja őket a székházon belülre. Így is tett: eszébe jutott, hogy tegnap Erika ígérte, hogy reggelre összeállít egy táblázatot, aminek a kitöltését Ervinre szeretné bízni. Ervin tehát Erikát képzelte maga elé, ahogy egy papírral fut feléje, de a talaj ebben a pillanatban megdőlt az épület felé, és Erika egyszerűen visszagurult a bejáraton át. Más vélt és valós feladatok megtestesítőit képzelt lökéshullámokkal, jégen vagy buborékba zárva űzte vissza helyükre. 

Először komoly feladatot, terhes erőfeszítést jelentett számára mindez, de meglepően hamar belejött, sőt, élvezni kezdte. Olyannyira, hogy gondolatai elkalandoztak, és amikor az egyik újabb elképzelt kötelesség megtestesítőjét egy vércse karmai között utasította távolra magától, hirtelen rádöbbent, hogy nem a ragadozó madár sivít, hanem a villamos csengője figyelmeztet a záródó ajtókra: Ervinnek most kell leszállnia. 

Egy pillanatra majdnem beszippantotta a bénító pánik, de aztán mégis egy óriási ugrásba koncentrálta minden erejét, és kipréselte magát a megálló járdacsíkjára. Idegesen órája után kapott, és tágra nyílt pupillákkal várta a bizonyosságot, hogy elkésett, de – ahogy mindig – most is volt még jó tíz perce kezdésig. Hamar nyugalmat erőltetett magára, és ezt a tíz percet, mint tágas, zöld mezőt képzelte maga elé, ahol mezítláb futhat a látóhatár végtelenje felé a ruganyos, puha fűben. 

Bent, az íróasztalánál Ervinnek már valamivel nehezebb volt a dolga, itt ugyanis nem lehet egyszerűen elűzni a feladatokat, hanem végső soron meg is kell oldani őket, csak arra kell figyelni, nehogy maguk alá temessék. 

Ennek fényében látott hozzá a munkához. A sok olvasatlan levelet egyszerre befogta szemével, és a legrégebbi kivételével mindet mézszínű homályba vonta. Egyszerre csak egy feladattal foglalkozott. Valósággal belebújt, mintha meleg kabát lenne, komótosan elvarrta minden szálát, aztán levette, és beakasztotta egy elképzelt szekrénybe. 

Jöhetett a következő. Azzal is hasonlóképpen bánt el, és így tovább. Ha valaki személyesen kereste fel, arra az volt a trükkje, hogy a kabátot magán tartotta, és megoldotta a látogató ügyét úgy, mintha egy kastély egy másik termébe ment volna át, hogy ott rendbe tegyen valamit. 

Ez így ment egész délelőtt, és Ervin szája szegletére letörölhetetlennek látszó mosoly telepedett. Ebben a lelkiállapotban ment le ebédelni, és nem is gondolt a munkára, csak fürdött az érzésben, amivel ezen a csodás napon sikerült megajándékoznia magát. A desszert édes ízével a szájában lépkedett vissza az íróasztalához. 

Ahogy rápillantott a monitorára, döbbenten, mintha álomból ocsúdna, vette észre, hogy az üzenetek száma nemhogy csökkent volna, de minden megoldott ügyre jutott két újabb, következésképpen még megoldásra váró feladat. 

Határozottan feszültebb lett, de nem hagyta magát, hanem inkább egy futószalagot képzelt maga elé, ahol magára a gyakorlott műszerész szerepét osztotta, aki egyetlen pillantással felméri a probléma mibenlétét, majd két-három célirányos mozdulattal meg is oldja azt. A dolog működött. 

Ekkor azonban csörögni kezdett a telefon, amit fel kellett vennie. Így szembesült azzal, hogy ha a kagylóból jövő hangra kell figyelnie, nem tud elképzelni semmit, csak a feladatot magát látja úgy, ahogy az rút valójában létezik. Telefonbeszélgetése közben egy kollégája lépett mellé, és egy grimasszal jelezte, hogy ha ezzel végzett, neki is szüksége lesz rá. 

Ervin kezdett nyugtalanná válni. Közben a monitorra sandított, ahol újabb üzenetek feketéllettek. Pokoli kínok között fejezte be a telefonbeszélgetést, kollégája kérését épp csak nyugtázta, és megígérte, hogy rövidesen sort kerít rá. Újra az emaileket vette elő, és már kicsit kapkodva hajtotta őket át képzeletbeli futószalagján, mikor megint csörgött a telefon. 

Hangja, mint egy kés pengéje hatolt Ervin húsába. A futószalag csikorogva megállt, a telefon csak csörgött, Ervin pedig bénultan állt előtte. Szemét szorosan becsukta, a telefont énekesmadárnak képzelte, aranykalitkát font köré, és könnyű szárnyakon repíteni kezdte a messzeségbe, amíg hangja teljesen el nem enyészett. 

Visszatért a futószalaghoz, ami azonban mintha egy kicsit lassabban ment volna, illetve néha talán meg is akadt. Alig telt el pár perc így, és újabb telefonok jöttek, amiket Ervin a már bevált módon kezelt, de ezúttal két hús-vér kolléga is megjelent az asztalánál, ami már több volt, mint dühítő. 

Haragjában ráhányta az aranykalitkás telefont a futószalagra, annak irányát az ég alja felé célozta, és megnövelt sebességgel kezdte a közben masszává puhuló feladathalmazt eltávolítani magától, amikor az egyik kolléga kopogtatni kezdett a vállán. 

Dühös lendületében, egy pillanatnyi tétovázás nélkül rakta fel a kollégát magát is a futószalagra olyan könnyedén, olyan fölényes erővel, ami csak az álmok világában adatik meg az embernek. Ekkor azonban csattanás és csörömpölés hangja hallatszott. Ervin felocsúdva körülnézett. A kolléga, akinek rendesen a futószalagon kellett volna távolodnia, az asztal mögül kászálódott ki, az összetört monitor lábára csavarodott zsinórját próbálta meg lefejteni magáról. 

Mindenki más az irodában néma döbbenettel bámult Ervinre. Ő pedig behunyta a szemét, a köré zárult kört egyre tágabbnak képzelte, zöld mezőnek, ami a látóhatár széléig tart, ami kifejezi azt a végtelen tágasságot, amit a munkaidőből hátralévő negyedóra jelent.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr235745600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása