A férfi komoly arccal ült be a kocsiba, és gyorsan elmondta, hogy hova szeretne menni, de a lelkemre kötötte, hogy ha felmerülne, mondjak egy másik címet, hogy őt ott vettem fel. Mondtam, hogy jó, nem probléma. 

Aztán a srác folytatta, hogy ugyanis a barátnőjét fogjuk felvenni, és nem szeretné, ha félreértések adódnának abból, hogy máshonnan vettem fel, mint ahol elvileg lennie kellett volna. Mondtam, hogy értem, rendben. 

Viszont a címre az istennek se bírtam emlékezni. Megkérdeztem, hogy mi is volt az. A srác rosszallóan, tagolva ismételte el. Aztán megkért, hogy a képernyőt is kapcsoljam el, ha a csaj odanézne, ne lássa a címet, ahol felvettem. Jó, kimentem a főképernyőre. 

De az utas annyiszor ismételte el, hogy tehát ha kijön a lány, lehet, hogy mérges lesz, és kérdezősködni, meg vádaskodni fog, de én csak azzal törődjek, hogy a megfelelő címet mondjam neki, ha megkérdezné, márpedig jó eséllyel meg fogja kérdezni. 

Most már engem is nyomasztani kezdett, hogy képtelen vagyok egy címet megjegyezni egy ennyire kiélezett helyzetben, úgyhogy inkább megkérdeztem megint (harmadszor), hogy mi is volt az. Közben úgy mosolyogtam, mint aki alapvetően viccesnek találja ezt a helyzetet, egy bohózat potenciális alapjának. 

A srác azonban egyáltalán nem nevetett, újra a számba rágta a címet, és még egyszer elmagyarázta, hogy borzasztó fontos, hogy jól válaszoljak, mert ha kiderül, hogy nem onnan jön, mint ahonnan a lány gondolta, abból helyrehozhatatlan nagy baj és szomorúság lesz. 

Egy kicsit csendben volt, aztán – talán mert elgondolkodhatott rajta, hogy minek látszhat ez az egész kívülről – kissé nyugodtabb hangon, mint aki egy régi mentális betegségét vallja be, indoklásul hozzáfűzte az egészhez, hogy az alapvető probléma az, hogy a lány állandóan gyanakszik, nem hisz neki, lehet mondani, hogy rossz természete van, de annyit biztos, hogy a bizalommal hadilábon áll. 

Amikor a lány beült, én is rögtön megéreztem rajta, hogy nem hisz ennek az embernek, mintha meg lenne győződve róla, hogy nem mond igazat. Annyira bizalmatlan volt, hogy az út végére is csak alig oldódott fel kezdeti sértődöttségéből, és szerintem még az ellene irányuló összeesküvések lehetőségét sem tudta nyugodt szívvel kizárni, és azt gondolta, hogy hiába is kérdezne tőlem bármit, úgyis csak azt válaszolnám, amit a barátjával egyeztettünk. 

Ebben tévedett, ugyanis végül csak nem sikerült megjegyeznem azt a rohadék utcanevet, és rövidtávon mindenki jól járt azzal, hogy nem kérdezett meg. Ugyanakkor az a megérzésem, hogy az ekkor elmaradt katarzis azóta talán már bekövetkezett.