Rengeteg emberrel találkozom, napi huszonvalahánnyal is akár. Némelyiküket, ha újra beül az autóba, rögtön felismerem. Jobbára azokat, akikkel beszélgettünk is. Ki tudja, hányan vannak azok, akik ültek már mögöttem vagy mellettem, de nem hagytunk nyomot egymás emlékezetében. 

Az egyik stadionnál teszek ki két focirajongó srácot, amikor a félig lehúzott ablakon egy, a nyolcvanas évekből a mai időkbe adaptált frizurás fekete figura mosolyog be, és nevetve kérdezi, hogy volt-e fogalmam róla, hogy ő itt dolgozik. 

Én is szélesen rámosolyogok, és a legőszintébben mondom, hogy egyáltalán a leghalványabb sejtelmem sem volt az egészről. Közben lázasan kutatom az agyamban, hogy ki lehet, hol találkozhattam vele, miről beszélhettünk: bármit, amiből tovább tudom fűzni ennek a találkozásnak a szálát. 

A srác a futball klub színeivel harmonizáló mellényt visel, úgy néz ki, mint egy drága étterem pincére. Azt mondja, hogy nappal ezt csinálja, és végigmutat mindent eláruló ruházatán, de szerintem a stadionban nincsenek felszolgálók, most sem tudom, mi lehet. Aztán hozzáteszi, hogy éjjel meg DJ. 

Mondom neki, hogy ez derék, időgazdálkodásból kitűnő. Ami azt illeti, térgazdálkodásból is. Szerencsére sietnie kell vissza, úgyhogy búcsúzik, én jelzem, hogy megértem, és mindketten kifejezzük, hogy örültünk a viszontlátásnak. 

Még épp csak a kuplungot emelem, amikor a búcsúzó mosolya egyszerre bevillantja, hogy ki ő. Amikor összefutunk, ugyanezzel a vigyorral szokott üdvözölni. A szomszédunk a kettes lakásból.