Egy-egy fuvarnak természetesen az utolsó felvonása a kedvencem. Ilyenkor megérkezünk, én leolvasom, hogy hány mérföldet tettünk meg, kikeresem a táblázatomból a hozzá tartozó árat, majd megkapom a pénzt. Minél nagyobb volt a távolság, annál vidámabb vagyok. Persze csak akkor, ha tényleg fizetnek. Ha nem, az arányosság fordított.

A nem fizetésnek a legtipikusabb példája az, amikor valaki kiugrik egy pillanatra, felszalad a lépcsőn, aztán örökre eltűnik. Ilyen eddig vagy kétszer történt velem. Nem tudom, hogy a szerencse vagy a betyárbecsület az oka, de mindkét alkalommal épp csak egy alapdíjas menet volt mögöttünk, úgyhogy sem pénzben, sem időben nem vesztettem sokat.

Persze kezdők hibájának hangzik kiengedni kétes terepviszonyok között bárkit is a kocsiból, de a statisztika mégis azt mutatja, hogy ez az esetek vastag kilencven százalékában gond nélkül működik. Az embereknek tényleg be kell ugraniuk valakihez út közben, vagy pénzt kell felvenniük.

Ennél eggyel bosszantóbb volt az a részeg utasom, aki annyira részeg volt, hogy az ájulástól csak évtizedes rutinja mentette meg. (Ezeknél nem félek attól, hogy összehányják a kocsit: az kezdőkkel történik). Az egész utat végighencegte azzal, hogy van pénze, igazi idióta módjára irányított, hogy merre menjek, mert a végcélt megmondani nem tudta, de a robotpilótája úgy-ahogy elment navigátornak.

Ahogy megérkeztünk, kiderült, hogy nincs pénze. De egyáltalán nincs. Azt javasolta, hogy menjek vissza a kocsmába, ahol felvettem, és ott majd busásan kifizetnek. Csalódottságomnak rögtön hangot adtam, és egy kicsit erőlködtem, hogy fizessen, de végül a zsebeit nem kutattam át. Úgy döntöttem, hogy nem vesztegetek több időt, elég az elbukott tíz font, és kipattantam a kocsiból, átszaladtam a másik oldalra, kinyitottam az ajtót, és megkértem, hogy azonnal pattanjon ki ő is.

Ki is pattant, én meg még elmondtam neki, hogy tetűládának, meg szar embernek bizonyult, ő meg erősködött, hogy egyébként, ha lenne pénze fizetne, és hogy a kocsmában tényleg meg fogom kapni a pénzem. Legyintettem, és elhajtottam. Ő még utánam szólt, hogy engem viszont nagyszerű, igaz embernek tart.

Kettővel bosszantóbb eset volt, amikor egy lepukkant lányt vettem fel egy rossz környék egyik sarokháza mellől. Foszlott nylonzacskóban cipelt ezt-azt, az út elején pedig ordibált egyet valakivel telefonon, hogy az hogy merte otthagyni őt, amikor arról volt szó, hogy együtt mennek oda, ahova ő most egyedül utazik.

Amikor megérkeztünk, ez is bejelentette, hogy neki konkrétan nincs pénze. Nem volt nehéz kitalálni, hogy megszívtam. Azt mondta, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, és ott megkapom a pénzt. Normál körülmények között ezt persze nem teszi meg az ember. Én viszont gondolkodni kezdtem. Ha most itt hagyom, biztosan bukok hat fontot. Ha visszamegyek, lehet, hogy lesz tizenkettőm, még ha erre parányi is az esély. (Lásd az út eleji ordítást egy esetleges másik szereplővel).

Azt mondta a lány, hogy felhívja mindjárt az anyját vagy kit, hogy várja a három dudálásomat, és fizessen ki. Azt mondtam neki, hogy hívja fel most, a fülem hallatára. Ekkor produkált egy teljesen életszerű beszélgetést, kis korholással, az összeg pontosításával, satöbbi. Elindultam, és tudtam, hogy nem lesz ebből pénz, de reméltem, hogy nem lesz igazam. Igazam lett.

Innen nézve persze mégis az lett volna a bölcs megoldás, ha visszafordulás helyett a helyszínen kiadtam volna hatfontnyi dühöt, és mondjuk szétterítem a zacskója tartalmát az úton egy olyan tíz-tizennégy méteres hosszon, meg bordán rúgom. Csak hát ebben nem vagyok gyakorlott, illetve nőkkel különösen feszélyezne a dolog, aztán meg még haragudnék is magamra. Szóval inkább csak leírom.

A legdühítőbb eset főszereplője egy gazdag arab nő volt. Nagyon sokat vártam rá egy étterem előtt a megállni tilosban. A kislányával jött ki, aki volt olyan aranyos, és egyből az ülésre lépett teli talppal, ahogy a szabadságukban nem korlátozott kis rohadékokhoz illik, az anyja pedig tényleg nem is korlátozta.

A nő az útra kétféle időtöltést talált ki. Az egyik az volt, hogy nekem mondta, hogy nem jó felé megyünk. Ahol, és amiket mondott, abból egyértelmű volt, hogy semennyi fogalma nincs arról, hogy merre járunk, illetve arról, hogy mit jelent az , hogy előre, meg hogy hátra. A másik, amire energiát szánt, az az út közben lévő éttermekre való rácsodálkozás volt. Szemmel láthatólag a világon más dolga nem volt, mint ilyen helyeken mereszteni a valagát álló nap.

Megérkeztünk végre. Ő matatni kezdett a táskájában, és konstatálta, hogy a tárcája alighanem az étteremben maradt. Nem örültem. Bement megnézni, hogy van-e bent pénze, de hát sajnos egy fillér sem volt. A tárcája miatt egy pillanatig sem bánkódott, nem kezdett el telefonálgatni, nem lett ideges, nem aggódott.

Meglehetősen zavart, hogy nem sajnálkozott felém sem, nem érezte kellemetlenül magát. Abban maradtunk, hogy este visszajövök, amikor már a barátja is itthon lesz. Hat ötven volt a díj, amit ő konzekvensen ötnek mondott, én pedig konzekvensen kijavítottam.

Este vissza is mentem, és bekopogtam. Semmi válasz. Pedig a fények égtek. Kopogtam még egyszer, semmi. Közben újabb fényt láttam, meg a függöny rebbenését, de kijönni csak nem jött ki senki. Erre már erősebben kopogtam, közben a szomszéd néni masztifja méregetett összehúzott szemöldökkel.

Iszonyú sokára kijött a nő, és felháborodottan mondta, hogy mit képzelek, halálra ijesztettem a dörömbölésemmel, majdnem szívrohamot kapott, és iszonyúan félt. Elnézést kértem, de azt is elmondtam, hogy ugye éppen ebben állapodtunk meg, onnan sejthette, hogy ez fog történni.

Persze nem sejtette, mert az egész dolog őt nem izgatta, így aztán el is felejtkezett róla. Megrántotta a vállát, hogy amúgy rossz híre van, mert a barátja nem ért haza, így nem tudja odaadni az öt fontomat sem. Hat ötven – mondom. Erre volt pofája azt mondani, hogy ne rugózzak ezen, elhihetem neki, hogy neki ez az összeg nem számít.

Mire mondtam, hogy itt ez irreleváns, hogy neki mi számít. Erre ő azon a vonalon ment volna tovább, hogy én mekkora bunkó vagyok, de hamar a szavába vágtam, miszerint nekünk volt egy megállapodásunk, amit ő egészen elképesztő módon vesz semmibe, és kultúremberek ilyenkor a kezüket lábukat törik, hogy ők oldják meg a helyzetet, és pénzt kerítenek, vagy gondoskodnak róla, hogy eljuttassák hozzám.

Ehhez képest én jelen pillanatban egy igen nagylelkű szívességet teszek, ön asszonyom pedig a legnagyobb paraszt, akivel közepesen hosszú eddigi életem során dolgom volt. Elkértem a számát, és meg is csörgettem, ott rezgett a tenyerében. Abban maradtunk, hogy fel fogom hívni.

Ezután gyakorlatilag levegőnek nézett, és a szomszéd vén kurvával kezdett beszélgetni. Ez utóbbi elmondta, hogy de hát ő mondta is a fiatalembernek, hogy a hölgy egy kislánnyal lakik itt.

Bevágtam az ajtót (a kocsiét), és gazdag koromfelhőt az arcukba tolva igen-igen frusztráltan hajtottam el. Később, otthonról udvarias, de nem kedves sms-t írtam neki, hogy jelezze, hogy mikor vehetem fel a hat ötvenemet. Nem válaszolt. Másnap felhívtam, de nem vette fel.

Az ilyes esetekben az egyetlen, amit az önbíráskodáson kívül tenni lehet, hogy felhívom a központot, és bejelentem, hogy nem fizető ügyfelem volt. Ők meg feketelistára teszik, és az eddigi telefonszámról nem fog tudni többé taxit hívni ettől a cégtől. Hát nem egy klasszikus, „a jó elnyeri jutalmát, a rossz meg keserves kínok között élve elrohad” vég…