Az itteni emberek döntő többsége nagyon barátságos. Utasaim, akikkel beszélgetésbe keveredek, rendszeresen búcsúznak azzal, hogy sok sikert kívánnak, de még olyan is elhangzott, hogy örülnek, hogy itt vagyok, és érezzem jól és otthon magam.

Az a néni is kedves volt, aki egy rövid, a pajkos időjárást érintő bemelegítés, valamint annak kiderítése után, hogy magyar vagyok, a kiabálásig ment, és „elmondta”, hogy Nagy Britanniát be kéne végre zárni az idegenek előtt, mert mégiscsak furcsa, hogy az ittenieknek sincs munkájuk, és mégis egy csomó gazdagabb országból jönnek ide emberek azt a keveset is elvenni.

Számos rossz tulajdonságom közül az egyik, hogy a másodperc tört része alatt le tudok írni embereket. Szegény nénivel is ez történt. Sajnos olyan pökhendi vagyok, hogy aki annyira nincs képben, hogy az Egyesült Királyságot egy szegény árva kis szigetnek hiszi, és Magyarországot és Pakisztánt, meg Lengyelországot gazdagnak gondolja, arra én már egyetlen joule energiát se szánok.

Nem győzőm azonban hangsúlyozni, hogy a néni velem nagyon kedves volt az előtt is, hogy megtudta, hogy Magyarországról jöttem, meg az után is. Beszélt az ’56-os menekültekről, különösképpen pedig Laciról, aki először etetett gulyást vele, amit el se hitt, annyira ízlett neki.

A néni tehát az előítéletek tankönyvi példája volt, amennyiben többmilliós csoportokkal volt komoly baja úgy, hogy az e csoportokat alkotók közül személyesen látott egyének egyikével sem volt a legkisebb gondja sem.

Itt amúgy inkább lengyelnek nehéz lenni. Ők vannak sokan, és éppen ezért náluk fordul elő a leginkább, hogy egymás között intéznek mindent, így aztán egy csomóan az angol nyelvbe se nagyon tudják belelovalni magukat, mert nem nagyon találkoznak angolokkal úgy, hogy érdemben kommunikálniuk is kellene, és ez már tényleg felbőszíti az itteniek egy jelentős hányadát.

De van tovább is. Azt hiszem, írtam már korábban, hogy itt a harmincas években úgy működött az antiszemitizmus, hogy a zsidók előtt semmilyen formális akadály nem állt, illetve feléjük egy rossz szó sem hangzott el. Ha viszont be akartak lépni egy klubba, akkor az egyszerűen nem jött össze. Nem utasították el őket, csak lelassult, elült, megszűnt az ügy.

Egy arab diák utasom valami egészen hasonló hangulatról számolt be. Az egyetemen az angol diákok egyszerűen levegőnek nézik. Nincs átjárás közöttük, nincs olyan kör, ahol vegyesen nevetgélnek, nincs közösen szervezett buli. Én is megfigyeltem, hogy vannak az angol társaságok, meg a többiek, azaz a külföldiek barátkoznak egymással. A kínaiak vannak még magukban, illetve előfordul, hogy indiaiak beférnek a fehérek közé. A fiatalabbaknál jobbnak tűnik a helyzet. Gondolom, hogy az angol kultúra belsővé tétele a kulcskérdés, ami gyerekkorban hipp-hopp megtörténik, de egy egyetemista, úgy tűnik, már elkésett.