A demencia itt központi téma. Sok helyen és sokféleképpen van szó róla. Társadalmi felhívásokat adnak közre, hogy mit kell figyelni az idős hozzátartozókon, hogy idejében elkapva a dolgot pár évvel több maradjon a boldogságból. Ugyanis a demenciát csak lassítani lehet, élhetőbbé tenni a kezdeti szakaszát, de megállítani vagy visszafordítani nem.
Van – legalább egy – olyan demens időseknek létrehozott otthon, ahol úgy rendezik be a szobát, hogy az a páciens saját lakásának egy korábbi képét tükrözze. Ugyanazok, vagy legalább ugyanolyan bútorok, ugyanaz az elrendezés. Így teremtenek komfortzónát, ahol működnek az évtizedes rutinok, nem érzik elveszettnek magukat.
Ugyanakkor vita folyik arról, hogy biztos szerencsés-e visszarepíteni őket egy olyan korba, ahol még tudták, mi van, de lehet, hogy amúgy épp magánéleti válságot éltek át, vagy egzisztenciális gondokkal küzdöttek. Ezek utólag még a gyerekeik emlékeiből sem rekonstruálhatók feltétlenül, a jelent viszont mérgezhetik, míg erről beszámolni, illetve ezzel megküzdeni nem tudnak.
A rádióban rendszeresen jelentkezik egy nő, aki az egykor híres apjáról számol be, aki ma demenciával küzd. Arról, hogy hogy telnek a gondozásával töltött napok, milyen változásokat figyel meg rajta, satöbbi. A riporter-műsorvezető meglehetősen természetesen kezeli a dolgot, érdemi kérdéseket tesz fel, és válaszokat is kap.
Bejelentkezik egy érintett is. Egy ember, akit a demencia korai stádiumával diagnosztizáltak. Választékosan és humorral beszél. Most még csak arról, hogy először azt hitte, elszigetelt események azok a furcsaságok, amik vele történnek. Ma már tudja, hogy a rövidtávú memóriája űzött tréfát vele, és azóta ennek tudatában van már akkor is, amikor éppen történik vele. Egyelőre legalábbis.
Egyrészt óriási teher lehet ennek tudatában lenni, másrészt – erősen úgy tűnik – könnyebbség is. Ha szó van a jelenségről, nem valami fojtó ismeretlenség lepi be az embert, hanem valami, aminek neve van, amiről szó van, ami másokkal is előfordul.
Egy csapat idős mulatozót szállítottam a jó múltkor. Arra lettem figyelmes, hogy ketten ugratják a harmadikat, hogy sejti-e, hogy merre járnak. Annak fogalma se volt, pedig éppen hazafelé mentünk. Ezt minden sarkon megkérdezték tőle, az mindig röhögve mondta, hogy nem tudja, ezek meg szintén röhögtek.
A környékükre érve kérdezték, hogy emlékszik-e arra, hogy gyerekkorukban mennyivel elitebbnek számított ez a negyed. Na, erre emlékezett, és vidáman kiabálta, hogy mindenre pontosan emlékszik, feltéve, hogy legalább negyven éve történt. Ekkor a másik kettő is elsütött pár történetet arról, hogy ők is hasonlóan vannak ezzel. Ők is elindultak a lejtőn, csak meg nem tartanak annyira előre, mint a barátjuk.
Amikor megérkeztünk, kérték, hogy várjam meg, amíg a barátjuk bemegy a kapun. Akkor mehettünk csak tovább, amikor erről meggyőződtek. Utána simán elnavigáltak az ő házukig. Tudták az utat: ott laknak ötven éve. Ha újra találkoznánk, fogalmuk sem lenne, ki vagyok.
Egy másik alkalommal egy idős hölgyet vettem fel. Az öccse is vele volt, ő mondta be a címet, és meggyőződött róla, hogy vettem az adást, és nem a másik, azonos nevű út felé indulok. A kedves néni végig a kisöccseként (my baby brother) hivatkozott hetven fölötti fivérére, és az amúgy kellemes beszélgetésünk, hamar körbeért.
Azt kérdezgette pár percenként, hogy szeretem-e Angliát, és elmondta, hogy ő nem kedveli a londoniakat, de a helyi akcentust is lenézi. Aztán közbeszúrta, hogy a taxisofőrök általában melyik útnál fordulnak jobbra, és onnan hányadik utca lesz az övé szintén jobbra. Ezt úgy mondta, mint valami levágást. Odaérve kiderült, hogy ez az egyetlen útvonal, nincs mit levágni.
Az újra feltett kérdéseiből az is hamar kiderült, hogy amiket én mondok neki, azt megérti, és még reagál is rájuk, de aztán azonnal el is felejti. Elég hosszan utaztunk. A végén apró után kotorászott a tárcájában, de aztán szomorú, hitetlen döbbenettel hallotta, hogy itt jócskán papírpénzekre lesz szükség, hiszen a távolság adott, de az idő nem állt meg hetvenhatban. Ez szívbemarkoló pillanat volt.
