Tegnapi utolsó utasom enerváltan nyitotta ki az ajtót, egy sóhajtással beült, majd arcát tenyerébe temette, és erősen masszírozni kezdte a szemeit. Mikor ezzel végzett, és felnézett, akkor sem tűnt frissebbnek. Lemondó hangon bemondta a címet, én meg elindultam.

Tipikusan az a figura volt, akivel nem szoktam beszélgetni: minden rezdülése, minden gesztusa (illetve azok hiánya) arra utalt, hogy nem nyitott semmilyen interakcióra. De volt benne valami, amit nem tudtam hova rakni. Én sem tudtam mi az, de elég volt arra, hogy mégis beszélgetést kezdeményezzek.

Rohadt egy idő van, nem? – kérdeztem – Én is majdnem olyan fáradtnak érzem magam miatta, mint maga. A férfi erre felnézett a hátsó ülés homályából. Tekintetével a visszapillantóból vizsgálta szememet, és láthatóan azt mérlegelte, hogy belekezdjen-e egy hosszasabb magyarázatba. Rövid töprengés után belekezdett.

Mit gondol, mennyi idős lehetek? – kérdezte. Meglepett a kérdés még úgy is, hogy tulajdonképpen mióta beült, magam is morfondíroztam rajta. Hatvanötnek saccoltam, de tudtam, hogy nagyfokú bizonytalanság van a dologban, mert mást mond a bőre, mást a szeme: ez utóbbi a legöregebb talán. Végül, hogy ne tűnjek udvariatlannak, ötvenkilencet mondtam.

Teátrálisan felnevetett. Negyvenhárom vagyok, barátom! – mondta keserédes diadallal a hangjában, aztán egy hatásszünettel learatta megdöbbent tekintetemből merített jutalmát. És beszélni kezdett.

Rendőr vagyok. Pontosabban voltam – kezdte. Akik ezt nem csinálták, azok a legtöbbször nem is tudják, vagy ha tudják, akkor meg nem értik, hogy nem véletlen, hogy az egyenruhásokat hamar nyugdíjba küldik. A szolgálat kiszívja az életet az emberből. Ha egy adott napon nem is történik semmi különös, de megjegyzem, történni fog, akkor is lecsiszol az élet belőled egy jókora darabot. Akkorát, amekkora egy rendőrre ki van mérve per nap.

Aki nem csinálta, azt hiszi, csak járunk körbe az autóval, vagy aktákat halmozunk az irodában, satöbbi. De hát nem ez a helyzet. Egész nap, vagy éjszaka ugye, szolgálatban vagy, készültségben vagy, pontosabban fogalmazva, várod, hogy bármelyik pillanatban a legjobb formádat kell hoznod, és még meg se történt az első fegyveres támadás, vagy rablás, de te már két hetet öregedtél egy fél műszak alatt. Aztán megtörténik, és egy másik óra alatt megvan az újabb két hét, és akkor még nincs vége a napnak. Na ezért mennek hamar nyugdíjba a rendőrök – mondta, és itt megint tartott egy kis hatásszünetet. Bólintottam, és azon gondolkodtam, mimindent kellene most megkérdeznem, amit máskor és mástól nem tudhatok meg, de ő folytatta.

Engem viszont, barátom, harmincnyolc évesen nyugdíjaztak! – mondta, és elégedetten hátradőlt, onnan nézte mosolyogva, ahogy elkerekedik a szemem a visszapillantóban – Ugyanis én nem csak öregedtem a szolgálatban, hanem iszonyatos sebességgel vénültem, mindenki látta rajtam, és már fizikailag sem bírtam úgy, mint régen. Látszott ez az utcán is, meg látszott futás közben, az edzőteremben, mindenhol. Az érettségi találkozókon úgy néztem ki, mintha én lettem volna a tanár annak idején, nem egy diák.

Nem akarom hosszú lére ereszteni: olyan rohadék módon, és végtelenül fáradt voltam, hogy sokszor azt se tudtam mi van, a többiek ráztak meg, hogy mi van már, nekem meg tényleg olyan volt, mintha álomból ébredtem volna. Pedig akkor már tíz órákat aludtam naponta. Mindig álmos voltam.

Elküldtek orvoshoz, de nem találtak semmit, csak azt, amit mindenki láthatott a saját szemével is, hogy öregszem, de nagyon. Hogy a testem, és megjegyzem, a lelkem is évtizednyivel öregebb a biológiai koromnál. Most azt gondolod, hogy kiderült, hogy rákos vagyok – szúrta közbe, és az az igazság, hogy tényleg pont erre gondoltam. – De nem. Amúgy semmi bajom nem volt. Viszont a munkámat már nem tudtam végezni, ezen nem volt mit tagadni, pedig elhiheted, hogy tagadtam magam előtt is, amíg lehetett, de mindennek van határa.

Ja, hiába aludtam tíz órákat, meg később még többet, az is csak úgy ment, mint a nyúlnak: félig ébren. Úgyhogy beutaltak a kórházba egy egyhetes, megfigyeléses kivizsgálásra. És akkor derült ki, hogy mi történik igazából. Éjszaka, vagy nappal, nem ez a lényeg, hanem hogy a műszak után, amikor elvégzem azt a pár apróságot, amire még van erőm, szépem elmegyek aludni. Ez eddig semmi meglepő, nem? Te is elmennél aludni rögtön, azt garantálom.

Viszont én, és ezt az orvosok állapították meg, és megvan videón is, meg minden, egy olyan tíz-tizenöt perccel azután, hogy lehunytam a szemem, szolgálatba helyeztem magam. És, mert ezt is megfigyelték, végig szolgálatban is voltam, hát idézőjelben, reggelig, vagy amíg aludtam, csak az utolsó húsz-harminc percben nem.

Tehát ment ugyanaz az őrlődés, mint a rendes műszakban, mert tudod, mondtam, hogy a készenlét nyír ki alapvetően. De ez nem volt elég, hanem én még álmodni is esetekről álmodtam. Onnan tudom, hogy mikor látták az orvosok az EEG-n, hogy álmodok, felébresztettek, és akkor emlékeztem az álomra. Nincs most arra idő, hogy ezeket elmondjam neked, de elég annyit tudnod, hogy a legfogósabb, legsúlyosabb ügyekről álmodtam, amiket elképzelni se bírsz, amikben minden szart összegyűjtött az agyam, amit a rendes műszakban láttam, és kikevert belük egy olyan kombinációt, hogy megoldani is csak álmodban tudnád őket, de ott se mindet, és akkor még viseld ennek a terhét is!

Megint szünetet tartott, de most inkább azért, mert elfáradt. Nekem semmilyen kérdés nem jutott eszembe, szemeim úgy maradtak kikerekedve, ahogy pár perccel ezelőtt felejtettem őket.

Na, az egészből annyi jött ki, hogy lerokkantottak, és onnantól kezdve nem dolgozom, viszont emlékszem minden rohadék álmomra, nem bírom kipihenni magam, ezért tulajdonképpen mindig alszom, és ez a legrosszabb, ami történhet velem, mert én bazmeg szolgálatba helyezem magam, az biztos, erről nem tudtak leállítani azóta se, gyógyszerrel se, sehogy se.

Na ezért vagyok én fáradt, nem az eső miatt, azt leszarom. Ezért nézek én ki hatvanötnek, amit voltál kedves ötvenkilencnek hívni az imént. És tudod mi még a furcsa? Hogy amikor ezt először elmeséltem, attól féltem, hogy ki fognak röhögni, de nem röhög senki. Itt jó lesz a bal oldalon, ahol a kék furgon áll. Kösz. Te se röhögsz. Elkerekedett a szemed, mikor mesélni kezdtem, aztán úgy is maradt. Szerintem menj most te is haza aludni egyet. Fáradt vagy már. Aludj egyet, és ne törődj az álmokkal.

Fizetett és kiszállt, én meg némán ültem, és néztem magam elé még hosszú percekig, és azon gondolkodtam, hogy normál körülmények között ezzel az emberrel tudtam volna beszélgetni arról, amikor már olyan fáradt vagyok, hogy csak sejtem, hogy itt vagy ott járdaszigetnek kell lennie, de látni nem igazán látom, meg hogy máskor meg autókat látok lehetetlen helyeken, az úton parkolni, de lassításkor kiderül, hogy csak a fa árnyéka tévesztett meg… Á, jobb, hogy nem szóltam. Méltatlan lett volna pitiáner dolgokkal terhelni. Fogtam magam, és hazagurultam aludni.