A droszton élénk eszmecsere folyik a vizelésről. A taxisoknak ugyanis ez a legfőbb gondjuk, nem a trükkös címek, meg a nehéz ügyfelek. Hanem hogy hol könnyíthetnek magukon.

Mindenki másra esküszik, mindenkinek mást diktál vagy enged a habitusa. Egy cingár, zsíros, fekete hajú kezdő előadja, hogy ő gyorséttermekbe jár, és minden alkalommal vesz valami apróságot is, nehogy rákiabáljanak, hogy csak a fizetővendégek vizelhetnek szabadon.

Egy élére vasalt nadrágos is vesz mindig valamit, de – az mondja – azért, mert ez így elegáns, ez jár az étteremnek.

A spórolósok nem fizetnek, és a bokrok tövét, elhagyott házak oldalát is felkeresik alkalomadtán.

Egy pergamen bőrű, tüskebajszú sofőr módszere abban áll, hogy a műszak előtt két órával megiszik két liter teát, azt indulás előtt kivizeli, majd műszak végéig egyetlen további kortyot sem iszik.

Az egyik borostás, koszos ingujjú róka egy nagyobb szájú gyümölcsleves palackot tart magánál, abba intézi a dolgát. Van, hogy akkor is, amikor épp utasa van. Undor és csodálat elegye övezi. Egyes kezdők azt remélik, soha nem süllyednek idáig, mások azt, lesz elég bátorságuk követni a példát.

És van Imre bácsi. A legmegbecsültebb szakember a városban. Ritkán szól, halkan és szerényen beszél. Sokszor több órás vitákat vág el egy egyszerű tőmondattal, amit hallva a legdörzsöltebb hangadók is cipőjük orrára irányozzák tekintetüket, mert belátják, hogy ennél mélyebben már nincs igazság, ennél beljebb már nincs mire rámutatni. Imre bácsi 1976 óta katéteren van.