Mindig is tudtam, hogy a politikusaink mellébeszélnek. Azt is tudom, hogy az itteniek is hazudnak, nem is kis tételben. Találtam viszont egy megrázó különbséget.
Magyarországon olyanok hangzanak el, hogy modernizáció, versenyképesség, tehetség, büszkeség, Trianon, a felnövekvő generáció, a kis- és középvállalkozások megerősítése, Moszkva, Brüsszel, diktátum, önrendelkezés, szabadság, európai értékek, Balkán, stb.
Ezzel szemben David Cameron nemrég, amikor egy Európát átfogó pénzügyi tranzakciós adó bevezetéséről volt szó, egyszerűen azt mondta, hogy a londoni City gyakorlatilag abból él (nem is rosszul), hogy a pénzügyi világ egyik fővárosává nőtte ki magát. A tervezett adó ezt a kivételezett helyzetet szüntetné meg, így – a józan paraszti ész szerint – egyszerűen nem írják alá a dolgot, és helló.
Itt egy csomó dolgot szégyenkezés és felesleges absztrahálás nélkül kimondanak és megcselekszenek. Ez mondjuk persze nem vonatkozik az iraki háború kirobbantásának a körülményeire, de nálunk mire vonatkozik vajon? Van olyan?
Más(?). Van itt egy műsor a BBC-n, amiben öt csúnyán befutott üzletembertől lehet pénzt kuncsorogni a saját vállalkozás beindításához, fejlesztéséhez. A műsor főcíme gyakorlatilag abból áll, hogy miközben a szereplők éppen a Porschéjükkel vagy helikopterükkel érkeznek valahova, elmondják, hogy miből szerezték a vagyonukat.
A történetekből az derül ki, hogy egyik sem valami szakma szerelmese, nem asztalos, aki ihletett állapotba kerül az akác illatától, mindig is értéket akart teremteni, és közben lett üzletember, hanem mindegyik pénzt akart keresni, és ha azt éppen ingatlanfelvásárlással, textilgyártással és rendezvényszervezéssel sikerült (ebben a sorrendben), akkor úgy volt jó.
A magyar gondolkodás szerint (de az én fejemben mindenképpen) van ebben valami kellemetlen. A belém ivódott kulturális örökség szerint ez így nem szép, azt úgy kell, hogy az ember szerelmese a szakmájának, a világon a legjobb benne, szenvedélyből csinálja, és nem a pénzért, de aztán végül – egyfajta mellékhatásként – mégis meggazdagszik.
Továbbá azt is gondoltam volna, hogy ebben a műsorban ezek a font multimilliomosok jófejségből segítenek az ifjú titánoknak, és adnak mondjuk hatvanezer fontot, hogy megépíthessék a csarnokot a sajtoknak. Ezzel szemben ezek az emberek, ha pénzt adnak, még több pénz akarnak látni cserébe. Részesedést akarnak, és adott esetben, ha egy ötlet jónak tűnik, leplezetlen mohósággal a szemükben licitálnak egymásra, hogy megszerezzék a lehetőséget egy újabb adag pénz megszerzésére.
Ennek a műsornak a nézése közben vált igazán élővé számomra, hogy létezik olyan, hogy üzleti tudomány. Nem mondom, hogy atomfizika, de egy használható keretrendszer arra, hogy valamiről relatíve nagy biztonsággal el lehessen dönteni, hogy hoz-e pénzt. Ebben a műsorban nem álmokról kérdezgetik a jelentkezőket, hanem pénzügyi tervről, az egyes költségelemek összköltséghez képesti arányairól, a célcsoportról és a hirdetési csatornákról.
Lehet érteni, hogy miről van szó, nem elvont fogalmakat és történelmi utalásokat kell lefordítani, aztán egyezkedni róla, hogy akkor az a gyakorlatban végül is hogy nézne ki.
Száz szónak is egy a vége: Nálunk a fent vázolt retorikai máz és a gyakorlat között van a valóságnak az elfedni kívánt része. Magyarul. Konkrétan pedig a gátlástalan, az ország jövőjét keddről szerdára feláldozó, mohó lopás. És ez az egész beszivárog mindenhova.
