Korábban azt írtam, hogy nem látok különbséget az egyes társadalmi csoportok és a borravaló adási szokások között – csak annyit, hogy a diákok nem igazán adnak. Most már vizsgálom a jelenségcsoportot annyi ideje, hogy újabb megállapításokat tegyek, illetve pontosítsam a korábbiakat.
A diákokkal kapcsolatban igazam volt. Van viszont egy másik dimenzió, ami felett a múltkor elsiklottam. Úgy látom, hogy a borravaló osztogatás a fehér ember játéka. Fenntartom, hogy közülük a tehetősek épp úgy adnak vagy nem adnak, mint a szerényebben eleresztettek. Feltűnt viszont, hogy az ázsiaiak és a feketék szintén homogén módon viselkednek a saját csoportjukon belül – és nem adnak borravalót.
Az ázsiaiak gyakran pennyre kiszámolják a pizza árát, és elvétve fordul elő, hogy rálegyintenének egy vagy két egység váltópénzre. Az a sejtésem, hogy egyszerűen idegen tőlük a borravaló intézménye, eszükbe sem jut, hogy adhatnának. Mindig nagyon udvariasak, elnézést kérnek, ha megvárattak, szépen megköszönik, és kész.
A feketék máshogy nem adnak. Sokszor van egy olyan hangulata a velük való találkozásoknak, mintha korábban valami otrombaságot követtem volna el ellenük, vagy megpróbáltam volna meglopni őket. Gyanakvók, távolságtartók és sértettek. Ha valami hibádzik a rendelésükkel, azt személyes sértésnek veszik, gyakran mintha összeesküvést sejtenének a háttérben.
Talán túlzó és nem kellően megalapozott, de erős a gyanúm, hogy ez egyfajta lecsapódása annak, hogy feketének lenni enyhén szólva nem volt egyszerű mióta világ a világ. És ebben persze a fehér embernek oroszlán része volt – és aligha mondhatjuk, hogy mindez már a múlté.
Ha abból indulunk ki, hogy egy-egy ember világról alkotott képét milyen meghatározó mértékben alakítja az, amit a felmenői mint tapasztalatot összegyűjtöttek a világról, aztán automatikusan átadták neki, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy rá vannak állva a nyílt vagy bújtatott lenyomás és akadályoztatás jeleinek keresésére.
Külön szomorú, hogy ennek az általuk cipelt örökségcsomagnak egy jelentős része – vagy annak egyik „eredménye” – egyfajta kisebbrendűségi komplexus, ami olyan jelenetekhez vezet, amin nevetni is lehetne, ha nem lengené körül az a dühös, de célt tévesztett akarás…
Az egyik lakóparkban a 114-es számot kellett megtalálnom. Ezen a helyen eléggé logikus a számozás: van két öbölszerűség, ott lépcsőházak, rajtuk a számok szépen sorban. Ez tart három öblön át, és a 112-es számnál végződik. Innen hívtam fel a figurát, aki elmagyarázta a telefonban, hogy az egész komplexum bejáratánál kell keresnem az ő apartmanját, de könnyű dolgom lesz, mert egy, az ajtó előtt parkoló fekete Porsche Cayenne-t kell csak kiszúrnom.
A feladvány sikerült is. Az ajtóhoz lépve még örültem is a segítségnek, ugyanis nem volt rajta szám, a Porsche nélkül az életben nem találtam volna meg. Már épp koppantottam volna, amikor a szomszéd ajtó kinyílik, és egy felháborodott fekete mutogatja, mint egy idiótának, hogy ott a 114-es szám az ő ajtaján. Ránéztem, aztán a Porschére, majd az ő ajtaja előtt álló tinédzser Toyota Yarisra, és nem szóltam semmit – csak a szokásos üdvözlést, hogyvagyozást és mennyibe kerülözést.
Ezek után véletlenül egy fonttal többet adtam neki vissza, amit azonban rögtön észre is vettem. Ő egy gyors szemrevételezés után zsebre tette a pénzt, majd amikor visszakértem, egy megvető pillantás kíséretében, és egyetlen szó nélkül adta vissza. A pizzát nem köszönte meg (és ez is elég általános a feketéknél), hanem csak egy olyan gesztust tett, mintha még mindig haragudna rám, de már nem akar különösebb erőfeszítéseket tenni, hogy kijárja nekem a méltó büntetésemet.
