A jégesőről annyit tudtam, hogy – elsőre paradoxnak tűnő módon – nagy melegben lehet számítani rá, ugyanis a felhevült földfelszín (vagy pláne aszfalt és egyéb mesterséges felület) miatt a pára olyan sebességgel száll fel, hogy „pillanatok alatt” olyan magasságba emelkedik, ahol a kicsapódó pára egyúttal meg is fagy.
Ezért eléggé meg voltam lepve, amikor a múlt héten négy fokos hőmérséklet mellett jégesőt láttam – vagy hatszor aznap. Korábban szerzett ismereteimmel, és azok tarthatatlanságával rögtön elő is álltam Edward kollégámnak. Ahogy én meg voltam lepve ezen a jégesőn, ő úgy csodálkozott el azon, hogy nálunk hogy szokás az ilyesmi.
Megtudtam, hogy ezt itt hell’s stones-nak (pokol kövei) mondják, és hogy jellemzően az évnek ebben az őszi-téli szakaszában fordul elő, Edward rögtönzött becslése szerint nagyjából hat-hét alkalommal évente.
A pára felszállásáról szóló ismereteimet megpróbáltuk egy közös elméletbe integrálni. Az erre tett kísérletünk során odáig jutottunk, hogy a Brit szigetek időjárását amúgy is nagyban alakító meleg Golf-áramlatnak alighanem szerepe lehet a dologban, amikor az ilyenfajta intellektuális naplopásra teljesen rezisztens főnökünk kérésére hirtelen megint pizzát kellett szállítanunk.