Tegnap két olyan pizzát is kikézbesítettem, amit elvileg a lehetetlennel határos lett volna. Mindkettőben közös volt, hogy a cédulámon (driver slip) helytelenül szerepelt az út neve, az irányítószám és a telefonszám.
Ilyenkor – ma már – azt csinálom, hogy mazsolázok a lehetséges megoldások között, és arra indulok, ami a legvalószínűbben tűnik. Nézem a távolságot. Ha 4 mérföld fölött van, oda jó eséllyel nem szállítunk, tehát nem az lesz az. Nézem, hogy a felírt irányítószám melyik betűjét hallhatta félre a telefont fogadó, és nézem, hogy nem mégis street lesz-e a road, vagy egyszerűen nem közterület kategória nélküli-e a cím.
Az első esetben az volt a gond pluszban, hogy az egész úton egyetlen házszám volt. Illetve kettő. Ugyanazon az ajtón. Nekem egyik sem volt jó. Mentem tovább, és bekérdezgettem az üzletekbe, hogy ők hányas szám. Ezt általában meg tudták mondani. Így közelítettem, de hiába. Épp feladtam volna, amikor egy kínai srác jött elő egy kínai büféből. Arra tényleg nem számítottam, hogy ők rendelnek pizzát. Megerősítette, hogy a cédulámon az egyetlen helyes adat a házszám (ami az ingatlanon nem jelent meg), és a megrendelő neve: Ben.
A második esetben az 550 Navigation Wharf volt a cím. Egy előző napi, a környéken elszenvedett derekas szopás jutott eszembe róla. A Wharf legtöbbször egy régi gyárépületből átalakított luxuslakás komplexum. A legtöbbször. Ezek sima házak voltak. Odamentem, és a gyanúm, miszerint itt nem lesz 550-es, az elviselhetetlenségig fokozódott. A 84-es volt a legmagasabb szám. (A papírra nézve az 550 sem életszerűtlen, ugyanis nincs limit, illetve sokszor összecsúsznak a ház és lakásszámok).
A telefonszámból hiányzott egy számjegy. Végül, a félrehallások lehetőségét mérlegelve, az 50-es számba csöngettem be. Semmi válasz. Épp visszaültem a kocsiba, amikor kijött egy csaj. Kiszálltam, és megkérdeztem, hogy van-e rá egy parányi esély, hogy ő rendelt pizzát. Bólintott, hogy ő volt az. Mondtam neki, hogy ebben az esetben csoda történt, és meg is fogja kapni, ugyanis megtaláltuk egymást annak ellenére, hogy alig valami segített ebben. A lány nagyon örült, így még jobban felértékelődött a szemében a pizzája. De annyira nem érzékenyült el, hogy borravalót is adjon.
Említettem korábban, hogy nem mindig volt ez így. Az első napokban – az irányítószám utolsó karakterének elvétése módszerével – az egyik esetben rossz címre mentem. Ott ez a telefonos egyeztetés során ki is derült. Majd átkepesztettem a jó címre vagy nyolc mérföldnyivel távolabbra. A megrendelő elmondása szerint egy viktoriánus palotát kellett keresnem, amiben lakások tömkelegét alakították ki. A valóságban egy régi raktárból átalakított épületről volt szó.
Egy érkező lakó mögött sikerült bejutnom a vasajtón. Innen hívtam újra a megrendelőt. Egy nő vette fel. Mondtam, hogy itt vagyok, de hitetlenkedett, és azt kérdezte, hogy egy bazinagy kapun jöttem-e be. Mondtam, hogy nem. Akkor ő nem tudja, hogy hol vagyok. Erre mondtam neki, hogy én viszont igen: a ház előtt. De innen már nem lehetett meggyőzni, nem kellett neki a pizza, és megígérte, hogy panaszt fog tenni rám. Én meg mondtam neki, hogy ez a legjobb, amit tehet, hajrá.
A két pizzától és a két literes kólától égő karral álltam a szélben. (Érdemes kipróbálni egy ehhez hasonló, önmagában nem komoly súlyt tartani mondjuk negyed óráig). Jobb kezemmel fogadtam a főnököm hívását (aki már meg is kapta a panaszbejelentést), és biztosítottam róla, hogy indulok vissza, szememmel pedig a lezárt kaput bámultam. A parkolóban észrevettem egy épp érkező anyukát a kislányával. Miközben vázoltam a kialakult helyzetet (hogy esetleges gyanakvásukat oszlassam), megkértem őket, hogy engedjenek már szabadon erről a helyről. Közben megtudtam, hogy valóban van egy nagy kapu autóknak; a háromszáz méter hosszú épület másik végénél.
Ennek a napnak a mélypontja az a hármas pillanat volt, amikor a helyzetet vázolva épp kimondtam, hogy a megrendelő lemondott rólam (the customer gave up on me), majd ugyanebben a pillanatban az egyébként folyamatosan viharos erősségű szél lefújta a sapkát a fejemről, hogy elképesztő tempóban röpítse jelentős messzeségbe. Ekkor találkozott a tekintetem a kislányéval, akinek szinte kicsordult a könnye, annyira megsajnált. Ő szaladt a sapkám után, és attól tartok, este még sírdogált otthon egy kicsit, hogy milyen kegyetlen a világ odakint.
