A háztömbnyi hosszban végigfutó kettőötvenes deszkapalánkból már tudom, hogy kiléphetek a navigációból: többet nem fog tudni segíteni. A kocsit egy elrohadt kerítés kidöntött oszlopa tövében hagyom, és a Google Maps madártávlat nézetén követem a mozgásomat a tenyeremen hordott pizzás táska tetején.

A házak nagy része le van dózerolva. Hogy építkeznének helyette, az még nem látszik. A másik oldalon lepukkant munkás-sorházak feszengenek szorosan egymás mellett. Jó néhány közülük már megkapta a vaslemezt az ajtajára és az ablakaira. A tulajdonosok vagy bérlők az ország másik felébe mentek, hátha ott lesz munka. Pár hónappal ezelőtt a ledózerolt tömb minden háza ilyen volt.

Egy kis zárvány felé közeledek. Emberi hangokat hallok, gyerekek rohannak elém, és ahogy követem őket, az élet egy kis szigete tárul a szemem elé. Vagy húszan, nagyszülők, apák, anyák, gyerekek, unokák, unokatestvérek ülnek körbe pár megterített műanyag asztalt. A szélálló üvegpikszisekben gyertyák pislákolnak. Élénk anekdotázás folyik a régi szép időkről.

Érkezésemet olyan lelkesedéssel és szeretetnyilvánítással fogadják, mintha Jézus második eljövetelét jöttem volna bejelenteni. A pénz már elő van készítve. A borravaló is. Az asztalfőn ülő nagymama vaskos ujjai sorban ragadják el a pizzákat és az italokat, a többiek pedig szétosztják a mindeddig üres tányérokra és poharakba.

A gyerekek még szaladnak velem egy kicsit visszafelé, aztán integetnek és futnak vissza enni.