Lezárult a szélessávú internetünk költöztetésének ügye. Végül annyi történt, hogy miután az első megbeszélt időpontra nem jöttek ki, nem jöttek ki a másodikra és a harmadikra sem.
Először csak aznap, utána már a megelőző napokban, végül minden nap telefonáltunk nekik, hogy mire számíthatunk. Mindig kiderült, hogy valami elcsúszott / beragadt / eltűnt / megváltozott a rendszerben, de majd most helyre teszik. A számláló persze mindannyiszor újraindult – szigorúan nulláról.
Mikor az utolsó fickó le akarta tenni a telefont, hogy most már minden rendben lesz, csak várjuk ki a két hetet, megkértem, hogy ne tegye le, hanem adjon meg nekem valami elérhetőséget, ahol kiönthetem a szívemet, és elmondhatom nekik, hogy egy másik szervem mennyire csordultig van velük, és azzal, amit (nem) csinálnak.
Innentől kezdve végtelenül udvariassá vált a figura (egyébként addig is az volt), és vagy ötször kért bocsánatot, és ugyan ennyiszer elmondta, hogy majd csak figyeljük most, hogy minden apró lépésről tájékoztatni fognak minket, és ő pedig személyesen fog meggyőződni róla, hogy ezúttal minden rendben megy, és amikor megvagyunk az egésszel, másnap fel is hív minket, hogy elégedettek vagyunk-e. Jöttek is az sms-ek és emailek, hogy épp hol tart a folyamat, de még egy új routert is kaptunk postán.
Végül az ígért napon, kb. két hónappal a költözés után, minden érintett számára meglepő módon valóban megjelent egy csóka a BT(!)-től, és bő egy óra munkával bekötött egy vezetékes vonalat, és az működött is. Még az új számunkat is elárulta.
Ezek után bedugta a régi routerünket, és kicsit meglepve kijelentette, hogy nálunk van internet kapcsolat. Ez azért volt meglepő, mert azt elvileg leállították, és majd még nekünk kellett volna telefonálgatnunk, hogy az új routerrel menjen a dolog. Elkezdtük hát boldogan használni a régi-új kapcsolatunkat.
Persze az ínséges időkben is szükségünk volt netre. Ehhez egy már meglévő, szintén O2-s mobilnet bigyót használtunk. Ennek az ára 2GB-jával 15 font volt, és négyszer kellett bevásárolnunk belőle ahhoz, hogy csak levelezésre és 1.0-ás honlapok látogatására tudjuk használni az internetet úgy, hogy adattakarékossági okokból még a képek minőségét is lealjasította a rendszer egy hetvenes évekbeli iskolaújság színvonalára.
Szóval a visszakapott széles sávval minden rendben ment, de nem voltam teljesen nyugodt. Túl ismerős az az érzés, hogy az ember, ha kikeveredik egy szopássorozatból, nincs ereje tovább küzdeni, örül, hogy lyuk van a seggén. Na, ezt nem akartam hagyni, mert tudtam, hogy neheztelnék magamra miatta. Szerencsére további körülmények segítettek abban, hogy elhatározásomat tettekbe fordítsam.
Csak az érdekesség kedvéért megpróbáltam beüzemelni a felirata szerint kettővel modernebb új routert, de az elbukott a saját maga elé állított teszten háromszor egymás után; a negyedik eredményére pedig már én nem voltam kíváncsi. Meg aztán a régi modemünkkel is elő-előfordul, úgy naponta kétszer-ötször, hogy elejti a kapcsolatot.
Szóval összeszedtem, hogy hányszor és mikorra vártuk őket, hányszor és mikor nem jöttek, és hogy mennyibe került ez nekünk mindeközben fontban, és eldobott agyvelődarabokban, és az érzelmeim megfestésével kiegészítve megírtam nekik. A levélre egy jó hét múlva jött egy hangposta üzenet, hogy hívjuk vissza őket.
A beszélgetés nagyjából tizenöt percig tartott, ami úgy oszlott meg, hogy tizenegy percig adatokat egyeztettünk, három percig sajnálkozott, egy percben pedig megállapodtunk abban, hogy 60 fontot jóváírnak a következő számlánkból. Ez nagyjából a négy mobilnet-vásárlás ára. Az eggyel korábbi csávó még nem hívott, hogy akkor tényleg minden rendben van-e…
***
Hogy a dolgot egy kicsit kontextusba is helyezzem, idefűzöm még, hogy Kate Fox könyve szerint az angoloknak legalább annyira problémájuk az alacsony színvonalú szolgáltatás, és az azzal kapcsolatos reakciók kezelése, mint nekünk. Azaz hozzá vannak szokva, hogy semmi nem úgy sikerül, ahogy el lett tervezve, illetve ahogy megígérték. Vagy nem akkor, vagy nem úgy, vagy egyáltalán nem. Általában ebből a három opcióból lehet választani. És az angolok ilyenkor hozzánk hasonlóan járnak el, azaz egymás között puffognak, esetleg anyáznak egyet az ügyfélszolgálaton, de aztán érdemi lépéseket nem tesznek, hanem nyugtázzák, hogy megint úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előre sejtették.
***
Frissítés: Közben eszünkbe jutott, hogy a kérdéses időszakban hiába fizettük a kábeltévét is – mert az is egy vonalas telefon létéhez van kötve. Újra felhívtam őket, és felelevenítettem ezt a részletet is, amiről egyébként a levelemben is írtam. Abban maradtunk, hogy ebből is állnak egy hónapot, ami végül is korrektnek mondható, ha azt vesszük, hogy ha (itteni mércével) minden simán ment volna, akkor is eltartott volna kétszer két hétig, mire minden a helyére kerül. Azt kell, hogy mondjam, hogy megnyugodtam.
