Mikor idejöttem, már tudtam, hogy a How do you do? „kérdés” csak egy szófordulat, és ugyanezzel a szófordulattal kell „válaszolni” rá – bár manapság már senki nem mond ilyet. Azt is tudni véltem, hogy a How are you?-val ugyanez a helyzet – azzal a különbséggel, hogy a reakció már a megtévesztésig hasonlít egy valódi válaszra (Fine, thanks – mondjuk).
De az csak a helyszínen derült ki számomra, hogy már ez is idejétmúlt kifejezés. Amikor a pénztárnál álltam, és megkérdezték tőlem, hogy Are you OK?, tényleg azt hittem, hogy van valami furcsa a tartásomban, vagy vér szivárog a fülemből.
Azért zavarba ejtő ez a kérdés, mert van olyan helyzet, amikor szintén ezt kérdezik, de azt éppen kérdésnek is szánják. Ha például egy boltban a polcok előtt bóklászva ér minket az eladó, és ezt kérdezi, az azt jelenti, hogy elvagyunk-e magunkban. Erre mondhatjuk, hogy igen, viszont iszonyúan kéne egy L-es póló, vagy mondhatjuk egyszerűen csak azt, hogy „Yeah, I’m OK”, és akkor békén hagynak.
A nagyobb szupermarketekben meg azt szokták kérdezni – és persze választ is várnak rá, hiszen egy kérdést tettek fel –, hogy „Are you OK with packing?”. Ez arra vonatkozik, hogy bepakoljuk-e saját magunk a cuccokat a nylonokba (vagy az általunk hozott szatyrokba), vagy inkább a pénztárost terheljük ezzel a feladattal.
Nekem gyanús, hogy ez a három köszönés ebben a sorrendben követte egymást időben. Sok helyről hallották az angolok, hogy otromba – vagy ami még rosszabb: udvariatlan – dolog ez a látványos, cinikus leszarása a másik embernek, mire ők két fokozatban barátságosabbra hangolták a mondókát? Egymás után elmondva ugyanis úgy hangzanak, mintha a kérdezett nem akarna érdemben válaszolni a hogylétét firtató kérdésre, ezért először bensőségesebb hangon kérdezik, majd egészen konkrétan.
Tehát megvan az angolokban a hajlandóság a változtatásra, a kritika beépítésére, csak választ ne kelljen kapniuk. Amúgy még az is lehet, hogy egy idő után lassan egy tyúklépésnyit el lehet majd mozdulni a valódi válaszok irányába. Például, hogy „Két hete, amióta egyfolytában ordítani tudnék a nyilalló aranyeremtől, még ennyire jól nem voltam, mint éppen ma”.
