Egy éve történt a baleset, és az állapotom csak romlott. Már nem az volt a kérdés, hogy lábra tudok-e állni valaha, hanem hogy látom-e értelmét, hogy lábra álljak. Hogy látom-e értelmét bárminek. Egész nap csak feküdtem az ágyban, és hagytam, hogy sötét gondolatok lepjenek el.
Egy reggel, amikor kikepesztettem a tolókocsimba, hogy maradék erőmet összevessem az erkély korlátjának a magasságával, lent, a sínek között egy szebb napokat látott német-juhászkutyát vettem észre. A nagy távolságból is láttam, ahogy csigolyái és bordái kirajzolódnak fakó szőre alól. Eredeti szándékomat ideiglenesen félretéve betolattam a szobába, és kigurultam a lifthez.
Lementem a földszintre, ki a kapun, és az úton keresztül a sínek felé vettem az irányt. Az állomás kerengőjének a szélén álltam meg. A kutya űzötten, de – úgy tűnt – konkrét cél nélkül loholt körbe-körbe. Több ember is megszólította, próbálták megsimogatni, de nem törődött velük. Figyeltem egy darabig, aztán ahogy azt még gyerekkoromban elképzeltem, hogy így csinálnám, ha lenne kutyám, rövidet füttyentettem.
Rögtön felkapta a fejét, és keresni kezdett a tekintetével. Füttyentettem még egyet, és meglátott. Odajött hozzám, és pár lépésre tőlem megállt. Nem volt jó állapotban. Pofája őszes volt, szőre fakó és a farka tövénél hiányzott is belőle egy csomó. Szemei szomorú, okos szemek voltak. Néztük egymást egy darabig, aztán – kissé magamat is meglepve – úgy szóltam hozzá, mintha tőlem csatangolt volna el, de nem haragudnék rá mégsem. – Na gyere – mondtam neki, és eszembe se jutott, hogy nem fog utánam jönni. Utánam jött.
Felmentünk a lakásomba, ahol mindent alaposan körbeszimatolt, én pedig megmondtam neki, hogy ez lesz a te helyed, és az ajtótól jobbra a fogas alá mutattam, plusz bemehetsz még a konyhába, de a nappali és a szoba tabu. Persze mutogattam is neki. Mindenesetre pár további iránymutatásból megértette, hogy miről beszélek.
Elővettem egy lábost, vizet töltöttem bele, és letettem elé. Mind megitta. Letettem neki még egy adagot, annak is megitta a legnagyobb részét. Újra megtöltöttem. Ezt már csak megszagolta, mint aki biztos akar lenni benne, hogy a harmadik is tényleg víz, de már nem ivott többet.
Eszembe jutott, hogy nyilván éhes is. A hűtőhöz gurultam, és nagy lendülettel kinyitottam. De csak egy spenótot találtam, azt is a mélyhűtőben. Hiába, én pár napja már nem nagyon ettem. Felolvasztottam. A spájzban találtam még egy tartós tejet is, azt hozzáöntöttem, belepottyantottam egy leveskockát, és összefőztem az egészet. Behabzsolta mind, aztán a helyére ment, amit korábban mutattam neki a fogas alatt, és lehuppant, csontjai koppantak a járólapon. – Kelj csak fel, mondtam neki hirtelen, mert eszembe jutott, hogy biztos kell valami pokróc, vagy nem tudom micsoda alá. Csodálkozással vegyes szomorúság ült ki az arcára, de rögtön felállt.
Én kinyitottam a szekrényt, és – mivel nem tudtam magasra nyúlni – nagy nehézségek árán kicibáltam a télikabátomat. Ledobtam a földre, és odatessékeltem. Először nem ért hozzá, hanem a nyakát nyújtogatva szagolgatta, aztán – a bátorításomnak engedve – óvatosan mégis rálépett, és végül pár körbeforgás után lefeküdt rá, majd gyakorlatilag azonnal elaludt. Néztem, ahogy álmában fut, harcol, nyüszít. Addig néztem, amíg be nem sötétedett, aztán engem is elnyomott az álom – ott az előszobában.
Azt álmodtam, hogy újra járok. Minden lépés kis rezdülésként futott végig a lábamon, én pedig egyre nagyobbakat és nagyobbakat léptem, és a rezdülések rengésekké fokozódtak, és a város kerületei pár mozdulattal bejárhatókká zsugorodtak. Megálltam körülnézni, de a lábam tovább adta a ritmust. Ekkor ébredtem fel. Ő bökdösött az orrával. Reggel volt.
Megörült, hogy végre felébredtem, vidáman nézett rám, újra megbökött az orrával, és úgy indult az ajtó felé, mintha csak megbeszéltük volna, hogy együtt megyünk valahova. Hát persze. Sétálni kell. Lementünk a lifttel, és a park felé vettük az irányt. Nem akart elmozdulni a közelemből, és mindig engem figyelt. A dolgát elvégezte, de úgy éreztem, így nem tud eleget mozogni, ezért elkezdtem gyorsabban hajtani a kerekes székemet, hogy legalább kocogni tudjon, de az meg se kottyant neki. Törtem egy száraz ágat az egyik közeli ecetfáról, és azt kezdtem dobálni neki. Nagy kedvvel futott utána, és hozta vissza. Ha azt mondtam neki, hogy engedje el, elengedte. Képzett kutya volt.
Mikor meguntam a dobálást, újabb ötletem támadt, és arra bíztattam, hogy vegye el tőlem a botot, morgott, és megvetette a lábait a földön, én meg csak hergeltem, bíztattam. Egyre hangosabban morgott, én már szinte kiabáltam, közös nagy eksztázisba kerültünk, mikor egyszer csak az addigiaknál nagyobbat rántott, én egyensúlyomból előre billentem, és előre kiestem a tolókocsiból.
Könyököm a kavicsokon, fonnyadt lábaim ázott spagettiként lógtak ki belőlem hátul. Mindketten némák voltunk egy darabig, aztán ő nyüszíteni kezdett, és nedves orrával böködni. Idegesen hessentettem félre. – Lehet, hogy a csatát megnyerted, de a háborút még nem – mondtam neki, és felkapaszkodtam a mellettünk lévő padra, odacibáltam a tolókocsit, és átkepesztettem bele.
Hazafelé menet elmentünk egy kisállat-kereskedésbe, ahol vettem pórázt, nyakörvet, bolhariasztót és egy kefét. A nyakörvet és a pórázt rögtön használatba is vettük, és a bolt felé vettük az irányt. Csak a negyedik próbálkozásra tudtam bemenni, mert ahányszor távolodni kezdtem tőle, kétségbeesett ugatásba kezdett. Mindig vissza kellett mennem megnyugtatni, hogy visszajövök. Végül talán a kolbász szó elhangzása oldotta kicsit a szorongását, és végre úgy tudtam bemenni a boltba, hogy csak nyüszített. Amikor tíz perc múlva kijöttem, nem lehetett bírni vele, olyan boldog volt, hogy újra lát. Tulajdonképpen én is.
Csirke farhátat főztem neki, hozzá kockára vágott kenyeret pirítottam, hogy fényes legyen a szőre. Eleinte naponta kétszer kapott enni, koldulnia nem szabadott. Naponta négyszer jártunk sétálni. Egyre jobban kikerekedett, szebb volt a szőre, magabiztosabb a mozgása. Ami azt illeti, én is jobban éreztem magam a kerekesszék állandó hajtásától, a dobálástól, a huzakodástól.
Amikor eldobtam neki a botot, kinyomtam magam a székből, és igyekeztem annyi súlyt terhelni a lábamra, amennyit csak bírtam. Ez eleinte nagyon kevés volt, de lassan így is azt éreztem, hogy letapadt izmaimba újra élet költözik, ő pedig rengeteget tudott futni, úgyhogy volt alkalmam gyakorolni. Addig hajtottam, amíg már szinte a földig lógott a nyelve, és rá kellett parancsolni, hogy fusson még. Becsületére váljon, hogy addig csinálta, amíg bírta. Jött felém, már botladozva a fáradtságtól, én pedig hirtelen elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felálljak végre, és a saját lábamon várjam meg, hogy visszaérjen.
Kinyomtam hát magam, előrelendültem, ránéztem, mintha belőle meríteném az akatatot, mert belőle is merítettem, és minden erőmet összeszedve megálltam a saját lábamon egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig. Aztán tehetetlenül, kissé oldalra kicsavarodva összecsuklottam, és ezúttal lábaimat magam alá szegve, a hátamon végeztem. Ő pont ekkora ért oda, kicsit megbökdösött az orrával, és letelepedett mellém. Én felültem. Így időztünk egy kicsit, aztán visszamásztam a kocsiba. Könnyebben ment, mint az előző alkalommal.
Elkezdtem otthon is edzeni a lábaimat. Megpróbáltam felállni, illetve úgy csináltam, mint aki fel akar állni. Addig próbálkoztam, amíg már remegett az izom, amíg már égetett a csont, ahol a csavarok voltak benne. Elhatároztam, hogy teljesen fel fogok épülni.
Másnap elmentünk a gyógyászati segédeszközök boltjába. Őt kint hagytam. Már alig volt ideges, pár szó elég volt a megnyugtatására. Már tudta, hogy bennem megbízhat, hogy én soha nem fogom elhagyni. Vettem egy pár mankót és egy botot is rögtön – későbbre, amikor már nem lesz szükségem a mankóra.
Minden séta alkalmával megdolgoztattam, cserébe én is erősítettem a lábaimat, a karom egyre kisebb segítségével emelkedtem ki a székből, aztán már állva tudtam maradni. Otthon sem voltam tétlen. Amikor nem főztem neki, kutattam kullancsok után a bundájában, vagy sétáltam vele, akkor a rehabilitációmmal foglalkoztam. Minden irányba mozgattam és terheltem a lábaimat. Messze voltam még korábbi önmagamtól, de óriási utat tettem meg.
Eléggé megerősödtem ahhoz, hogy járni tudjak a mankóval. Innentől kezdve így jártunk sétálni. Most már teniszlabdát rúgtam neki, hiszen megtehettem, csak támaszkodnom kellett egy kicsit, illetve hol az egyik, hol a másik lábamra terhelni. Vettem egy öreg, csotrogány kombit is, és elkezdünk kijárni az erdőbe. Addig sétáltunk, amíg bírtuk. Ő már nagyon erős, izmos, daliás, fényes szőrű volt, én pedig elhatároztam, hogy szögre akasztom a mankókat, és előveszem a botot.
Ezt az utolsó segédeszközömet a jobb kezemben tartottam, mert a balesetet a bal lábam sínylette meg jobban, és úgy döntöttem, hogy a jobbnak már elég erősnek kell lennie. Újra súlyos nehézségek között találtam magam, de már vitt a lendület. Nekem dolgom volt. Naponta négyszer séta, sokszor hosszú órákon át, hogy az egyik addig tartott, hogy már kezdődött a másik. Az edzéseimet is folytattam, és újabb két hónap elteltével rövidebb távokat már meg tudtam úgy is tenni, hogy a botot csak a kezemben lóbáltam.
Aztán végre eljött az az idő is, amikor bot nélkül kezdtem járni. Úgy, mint aki mindkét lábára sántít, de – két hosszú év után – akkor is saját lábaimon. Most azt találtam ki, hogy amíg ő a bot vagy labda után fut, én az ellenkező irányba igyekszem olyan tempóval, ahogy csak tudok, amíg utol nem ér. Így is hamarabb fáradtam el persze, de rohamosan erősödtem. Elhatároztam, hogy hosszabb túrákat is fogunk tenni.
A túrák közben aztán kisebb szakaszokat már kocogva tettem meg, útba ejtettük a bányatavat, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy többet, és jobban mozgok, mint gimnazista koromban. Felépültem. És ezért köszönettel tartoztam neki. Úgy is éreztünk egymás iránt, mint barátok, mint bajtársak, akik megmentették egymást. Boldogok voltunk.
Aztán rajtam volt a sor, hogy segítsek rajta. Az egyik nap még együtt futottunk a magas fűben a fürdőzés után. Csillogott a friss szőre, oldalt lobogott a nyelve, és rám nézett. Másnap reggel aztán nem kelt fel, nem jött böködni, hogy menjünk sétálni. Úgy kellett noszogatni. Csak pár percet töltöttünk a parkban. Kedvetlen volt, és lomha. Estére még rosszabbul lett. Nem evett, csak ivott. Másnap már azt se.
Mikor elhatároztam, hogy elviszem az állatkórházba, már nem tudott felkelni. Ölben kellett levinnem. Hála neki, ez már nem okozott gondot, pedig jócskán nehezebb lett, mióta először találkoztunk. Betettem az autóba, a kórháznál kivettem, és egy hordkocsira tettem. Az udvaron henyélő macskákat figyelemre se méltatta, nem hogy nem mozdult utánuk, de még csak a szemével sem kereste őket. Tudtam, hogy nagy a baj.
Ott kellett hagynom. Elmondtam mindent, azt a keveset, amit tudtam. Az orvos megnyugtatott, hogy itt jó helyen lesz. Most nyugtatót kapott, és egyébként is nagyon kimerült, pihenésre van szüksége. Hazamentem hát. Észre se vette: aludt, amikor elindultam.
Másnap bementem meglátogatni. Egy szűk ketrecben volt. Kinyitottam az ajtaját, és simogatni, és becézni kezdtem. Erre felemelte a fejét, és felém fordult. Annyira bágyadt volt, hogy csak egy kis melegség szüremlett át szeme tompa fényén. Elszorult a torkom. Két-három napja még rohant, boldog volt.
De a küzdeni tudás nem veszett ki belőle. Minden erejét megfeszítve felkönyökölt, és ki akart jönni a ketrecből. Gyengéden megfogtam, megsimogattam, és azt mondtam neki, hogy most még nem jöhet haza, előbb egy kicsit meg kell erősödnie, de majd a gyógyszerek meg az infúzió megteszi a hatását, és megint minden olyan lesz, mint pár napja. Úgy tűnt, megértette. Visszanehézkedett a könyökére, a fal felé fordult, és rögtön elaludt.
Amikor másnap bementem meglátogatni, már nem élt. Az ügyeletes szerint nem sokkal az után halt meg, hogy elmentem.
