A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Bevándorlási interjú

2011. január 06. - suhodminyák

Tegnapelőtt felhívtam a Jobcentre Plust, hogy national insurance numberért (helyi TAJ szám) folyamodjak. Mindenkinek kell, hogy legyen ilyen, aki itt akar dolgozni. A telefonban kikérdeztek, hogy minek ez nekem, és adtak egy időpontot másnapra. Azt ígérték, hogy egy levelet is küldenek az interjúra hívás tényéről – aminek a szükségszerűsége megkérdőjelezhető a postai levelek sebességének tudatában.

Elmondták újra, amit a honlapjukon már olvastam, hogy vinnem kell három, a személyem azonosítására alkalmas igazolványt, meg egy levelet, amit nekem küldött bárki az itteni címemre. Egyébként, ha ezek közül nem mind van meg, vagy ad abszurdum egyik sincs, az – a honlap szerint – nem jelent automatikus kudarcot.

A címem alapján megadtak egy irodát, ahova mennem kellett. Én mondjuk olyat adtam volna magamnak, ami azon a településen van, ahol a címem is, de az ügyintéző nem így döntött, úgyhogy beautóztam az egyébként szomszédos, sőt, egybenőtt városba. De még ez előtt, illetve nem sokkal a telefonbeszélgetés után rám csörögtek, hogy holnap interjú, ugye jövök.

A SZOT szállónak látszó épület betonkerítésén háromszalvétányi felirat hirdette a hatóság nevét. Bementem, át a parkolón, el a ház oldala mentén, ahol valami bejáratot reméltem. Voltak is ajtók, de mind úgy nézett ki, mintha csak arra lenne, hogy évente kétszer másfél köbméteres, téglatest alakú fémtartályokat adjanak be rajta, aztán visszareteszeljék.

Elmentem az összes ilyen ajtó mellett, aztán tovább a ház sarkánál. Épp visszafelé botorkáltam, amikor egy ott dolgozónak látszó úr jött szembe, és rákérdezett, hogy TAJ szám interjúra jöttem-e, és a legutóbb megtámadott ajtó felé irányított, hogy kopogjak, vagy csöngessek be. Először nem láttam meg a sarok árnyékában meghúzódó, szürke alapon szürke, teljes felületén nagyjából hüvelykujjnyi csengőt, így kopogtam.

Egy szigorú hölgy nyitotta ki a kulcsra zárt ajtót, és megkérdezte, hogy mit akarok. Elmondtam a helyes választ, és beengedett. Megkért, hogy foglaljak helyet az asztalánál. Örültem, hogy ilyen flottul kezdődik, mert lett volna még vagy öt percem félig, amikorra hívtak. Két papírt tolt elém, hogy írjam rá a nevem, a dátumot és az interjú tervezett időpontját. Mikor ezzel megvoltam – hozzávetőleg kilenc másodperc alatt – megköszönte a fáradozásomat, és arra kért, hogy most üljek egy kicsit a sarokban berendezett ügyfélváróban, ő pedig olvasgatni kezdett.

Két spanyol bűnöző, egy angol úr és kolumbiai felesége volt még ott közös (angol-kolumbiai) kisgyerekükkel. Az ügyintézők közül egy indiai hölgy dolgozott csak. Elkérte az igazolványokat a kolumbiai nőtől, majd elsétált velük. Mikor visszaért, velem ugyanezt tette. Rendkívül kedves volt, nagyjából olyan hangulatot teremtett, mintha a nyeremény-nyaralásom aláírnivalóit jöttem volna elintézni.

A másik két alkalmazott az ünnepek eseményeit és a legújabb bulvárhíreket vették sorra, majd egyszer csak, szinte varázsütésre, elhatározták, hogy most már dolgozni fognak. A srác a spanyolokat, a hölgy a házaspárt fogadta, és kérdezgették őket. Én meg ücsörögtem.

Közben párszor az ajtóról lepattanó látogatók zaját lehetett hallani. Erre a szigorú nő mindig letette a könyvet, felállt, és odament, ahol már csak a csalódott ügyfél helye volt, majd hátrasétált, hogy megnézze, ahogy a ház sarkánál topognak tanácstalanul. Mikor ezzel végzett, leült újra olvasni, de a harmadik után tett egy további intézkedést: elhúzta a sötétítőfüggönyt ott, ahol a túlszaladt önjelölt ügyfelek látszódhattak volna. Némelyik végül csak bejutott egy-egy újabb próbálkozás után. Talán megint arra járt az úr az udvarról.

Végre, egyébként maximum tíz perces várakozás után, engem szólítottak. Az interjú szinte csalódás volt. Azért láttam el a bevándorlási jelzővel, hogy adjak valami sötét súlyt a dolognak, de ha négyet kérdeztek tőlem (van-e munkám, pontosan mikor jöttem, tanulok-e, stimmelnek-e az adataim a képernyőn), akkor sokat mondok. Aláírtam egy papírt, hogy engedem, hogy lefénymásolják az igazolványaimat, elmondta a srác, hogy két hét múlva megkapom levélben a TAJ számot, nem sokkal utána meg egy kártyát is róla, és kész voltunk, csak várnom kellett, amíg visszakapom a papírokat.

Nemsokára szólított is az indiai hölgy, hogy itt vannak a cuccaim, csak ő még gyorsan jegyzőkönyvbe veszi, hogy a levél, amit bemutattam, nem pontosan szól a címemre, de ne törődjek vele, ez semmit nem számít, az irányítószám amúgy is mindent visz. (A levél egy elutasítás volt egy álláshirdetés kapcsán, és azért volt rosszul címezve, mert én rosszul adtam meg annak idején – nem tudván, hogy pontosan melyik a félsziget, és a két lehetséges helységnév közül melyik a kisebb és melyik a nagyobb egység, illetve ha ez az egyik és az a másik, akkor is mi van).

Hozzáteszem, hogy állítólag sokaknak heteket kell várniuk, mire interjú időpontot kapnak, és az sem ritka, hogy jobban kikérdezik őket.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr585032617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása