Itt egészen mások a pénztárosok. Frissen fodrászoltak, jókedvűek, segítőkészek, nem kevesen közülük úgy néznek ki, mintha amúgy iskolaigazgatók lennének, de egyszerűen nem bírják elfojtani a vágyukat, hogy be-beüljenek a pénztárgép mögé. Az egésznek olyan hangulata van, mintha nem is ellenségek lennénk – vevők és eladók. Az mondjuk igen valószínű, hogy a fizetésből táplálkozó vásárlóerőben komoly differencia lehet az angol és a magyar pénztárosok között. Márpedig ránézésre ez az egyetlen, de nyilván meghatározó különbség közöttük.

Hogy a világ mégis egylényegű valahol, azt abból látom, hogy itt is sikerült találnom egy olyan pénztáros lányt, akinek az elkeseredettsége megüti a hazai mércét. Összeroskadva sóhajtozik, a vásárlóktól jól láthatóan öklendezhetnékje van. Olyan rezignáltan várja ki, hogy az előző vevő összeszedje a cuccait, és ő odatehesse a következő áruját, mint akinek ugyan pokolian fáj, de a közelgő teljes megsemmisülés biztos tudatában már úgyis mindegy.

Lényeges különbség azonban az általam megszokotthoz képest, hogy ennek a lánynak – úgy tűnik – a vevők nem fő ellenségei, hanem „csak” az utolsó cseppek a pohárban. Talán ezért, és a kontraszt miatt, ami a kollégáival szemben mutatkozik, egyértelműnek tűnik számomra, hogy súlyos depressziós.